Szandra és Vacak - két száműzött lélek
Baj van! Másodikán, több hozzánk érkezett lakossági bejelentés után a HEROSZ Ózdi Szervezete nevében Borbás Ági barátnőm és én kimentünk a szennai kutyákat megnézni. Nem sokkal korábban egy névtelen bejelentés már arról szólt, hogy ők nem bírták tovább nézni, azt a kutyust, amelyik meg van kötve mindig, elengedték egy vasrúdról, mert majdnem felakasztotta magát, annyira kis láncon volt. Mi kimentünk, és szörnyű kínokkal találkoztunk. A kisebbik, kékszemű kis manólány nyakára többszörösen rá volt csavarva egy vasalózsinór, a nagyobbik nyakában a lánc egybeolvadva a testtel. Egyik felfújódva az éhségtől, a másik csontsovány. Végtelen fájdalom és szenvedés két tekintetben. Két megmentésre váró lélek. A ház előtt voltak, mikor sült kacsát dobtunk nekik, azzal be-beszaladtak a kerítés nélküli ház udvarára, de sokkal inkább a mi környezetünkbe vágytak, egyértelműen várták a csodát, ami most felcsillant előttük...A Jóisten bocsássa meg nekünk, ha rosszat tettünk, de mi ölbe vettük a két belénk kapaszkodó kutyalelket, és elindultunk velük egy szebb élet felé. Nem, nem tehettünk mást. A két kutyus itthon láthatóan oldódni kezdett, már a kocsiban le nem vették szemüket rólunk, a kicsi bizalommal volt tele, a nagyobbik még félt, de ránk bízta magát testestől-lelkestől. A Szandra és a Vacak nevet kapták. Itthon nem győztek betelni a finom falatokkal, a simogatással, a szeretettel. A melegben összebújtak, és néztek ránk. Tele hálával és reménnyel. Még aznap este megjelentek a "gazdák" a ház előtt, irgalmatlan hangnemben követelték vissza a kutyákat. Miután nem adtuk őket, rendőrt hívtak. Két civilkocsis nyomozó érkezett, egy rendőrhölgy és egy úr. Végtelenül emberségesen álltak az ügyhöz, egyértelműen kijelentették, hogy a kutyáknak itt kell maradniuk, mert itt jó helyük van, a nagyobbikat ki is vittem megmutatni, látva a sebeit, soványságát, nyomorúságos állapotát, és ismerve az én tevékenységemet, a kutyák érdekeit nézték, és annyit kértek, hogy hivatalosan értesítsem a családot, egyébként részükről teljesen rendben van, ha itt maradnak a kutyák. A túloldalon őrjöngő tulajok többször egy rendőr ismerősükre hivatkoztak, hogy általa fogják visszaszerezni a kutyákat. Mindeközben a kapu elé kivitt Szandra kétségbeesve kapaszkodott belénk, és esze ágában sem volt visszamenni a régi élet szereplőihez. A csődület eltűnt a házunk elől, a két ártatlan kutyalélek melegben aludt, szép lassan megnyugodtak, és véglegesen minden bizodalmukat a kezünkbe adták. Ránk bízták magukat... Mi Ágival másnap lesétáltunk velük az állatorvoshoz, aki beoltotta őket, vitamint és féreghajtót adott, bolhátlanítottunk, majd kiállított két igazolást arról, hogy a két kutya nagyon rossz állapotban van, nyakuk sérült, sebesek, kórosan soványak, parazitával telítettek. Mi ezek után hazaindultunk Vacakkal és Szandrával, akik annyira élvezték ezt az egész új életet, hogy azt elmondani sem lehet. Bújtak egymáshoz és hozzánk, büszkén sétáltak a pórázon, pedig még biztosan soha nem sétáltatta őket senki. Vacakot Ági szombaton fogadta volna örökbe, és vitte volna magával Pestre, Szandra pedig mindenhova jött volna velem kezdetben, hiszen idegei kivannak, nem szereti a többi kutyát, nem barátkozik, engem viszont feltétel nélkül elfogadott. Én pedig Őt... Miért a feltételes mód? Mert ma megtörtént az, amire senki nem számított, egy végtelenül igazságtalan, és minden Istentől származónak ellentmondó esemény, ami fenekestől felforgatott mindent. Reggel arra ébredtem, hogy rendőrkocsi és három rendőr áll a házam előtt. Míg a múltkor, a két rendes nyomozó ittlétekor a kutyák néma csendben incselkedtek egymással, most azonnal megvadultak, ugattak, veszekedtek, zsigerből éreztem: baj van! A három rendőr egyértelművé tette, hogy a két kutyáért jöttek, és nélkülük nem mennek tovább. Visszaviszik őket szenvedésük színhelyére, visszaadják a tulajdonosoknak!!! Hatalmas félelem lett rajtam úrrá, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez megtörténhet, hogy ilyen döntés születhet, amikor élőlények sorsáról van szó. Velem szemben nagyon ellenségesen viselkedtek a rendőrök, nem úgy, mint a két nappal ezelőtti nyomozók, és azt mondták, ha nem adom át a két kutyát, akkor azonnal elkobozzák őket, és aztán továbbviszik az ügyet, de gondolják, nem hiányzik nekem a kellemetlenség. Könyörögtem, érveltem, vitáztam, de hajthatatlanok voltak. A kutyák egyik gazdája, a csúnya szájú roma nő ott ült a rendőrkocsiban, és én biztos lettem abban, hogy ezt valamiféle ismeretség által tudták csak elérni. De ez most mit sem számít, a két kutyát ki kellett hoznom, azt hittem a szívem ott helyben megszakad, sírva öleltem magamhoz őket, míg kiérkezett a kutyaszállító rendőrkocsi. Az akkor kiérkező rendőr is gúnyolódott rajtam, és semmi érzés nem volt ott, rajtam és a kutyákon kívül egyetlen szereplőben sem. Mindent elmond egyébként az a jelenet a hozzáállásról, amikor a kegyetlen kérlelhetetlenséggel összetalálkozva, megbénulva a fájdalomtól magamhoz öleltem a két belém kapaszkodó kutyatestet, és nem bírva tovább, sírni kezdtem, a fiatal rendőrnő az ég felé emelte a tekintetét, és mit mondjak, nem azért, hogy irgalmat kérjen odafentről... Még azt sem engedték, hogy ennivalót küldjek a két kutyának. Elvitték Őket, Szandrát és Vacakot, akik közül egyikük holnap már ágyban alhatott volna új gazdik ölelésében, akik már úgy szerették volna őt, akik valóban mindent megadnának neki. Visszavitték őket oda, ahol annyi fájdalom, megaláztatás és nélkülözés jutott eddig is osztályrészükül, pedig már éppen kezdték elhinni: másképp is lehet élni. Minden hitüket ránk bízták, és én nem tudtam Őket megvédeni... Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez így törvényes, vagy ha igen, akkor hogy lehet egy ilyen embertelen törvényt megtűrni az igazság ellenében? Szandra nyakából a láncot megmentésüket követően kombinált fogóval kellett kiműteni, a testében volt benne, ki tudja mikor rácsavarozták, és azóta arról el nem engedték. Vacak nyakába egy vasalózsinór volt hurkolva, ötször megtekerve, szorosra, majdnem fulladásra ítélve a növésben lévő kis nyakat. Éhesek voltak, és nem csak ennivalóra, hanem szeretetre, simogatásra is ki voltak éhezve. Ólat, tányérokat, ennivalót nem láttunk. Csak két megtört kutyát... És mikor végre megváltozhatott volna minden, kitépték Őket kezeimből, és ózdi rendőrök mindehhez asszisztáltak. Egyetlen dolgot tanácsoltak, forduljak a városi jegyzőhöz, és majd ő hatásköréből adódóan, az orvosi papírokat látva, elkoboztatja a kutyákat a tulajdonosoktól. Az irányú kérdésemre kitérő választ adtak, hogy mivel tudja a család igazolni, hogy övék a kutya, hiszen ők valószínűsíthetően be sem oltatták egyiket sem. Nem érdekelt ez senkit, ahogyan az sem, hogy a két kutya sem egy nyakörvet, sem egy tányér ételt nem érdemelt meg eddig ennél a családnál, míg így szépen helyre jöhetnének, egészségesen, szeretetben élhetnének, ivartalanítva, oltva, boldogan. Itt minden számított, csak az én szavam és a kutyák érdeke nem. Ketrecbe tettem a két, bennem bízó, semmit sem értő, reszkető kis barátomat, megöleltem, megpusziltam őket (kaptam is ezért ironikus megjegyzést), és megígértem nekik, hogy nem hagyom cserben őket, még nem tudom, hogy milyen módon, de kimentem Őket abból a pokolból... Isten engem úgy segítsen... Ezután a rendőrkocsi elment a házam elől lelkem két lüktető darabjával, és én kétségbeesett telefonálásba kezdtem, majd Ágit magamhoz véve, jegyzőhöz rohantunk. A jegyző szabadságon, az aljegyző megbeszélésen, ma már egyik sem elérhető. Ennyit a rendőr jó tanácsáról... Két igazgatási részhez irányítottak, mindkét helyen vállvonogatással, közönnyel találkoztunk, semmivel sem jutottunk előrébb, a két kutya sorsa itt sem számított... Harsányiné Lőrincz Erikát értesítettem elsőnek, elcsukló hangon meséltem, hogy mi történt, ő rögtön átérezte a helyzet fájdalmát és igazságtalanságát, annyira jó volt végre olyan emberrel beszélni, aki valóban ember, és akihez elér két kutya életéért, álmáért aggódó önmagam hangja. Erika lépéseket tett azonnal, Tőzsér Judit riasztotta Lakos György urat (Istenem, hányszor foglaltam már imáimba ezeknek az EMBEREKNEK a nevét...), beindult a gépezet, a Tetkós Állatvédők Erika szavára, és két kutya boldogtalanságának hírére rögtön mellénk álltak, és most várom, hogy történjen valami pozitív, valami, ami segít megtartani két barátomnak tett ígéretemet, azt, hogy igenis boldogok lesznek, hogy nem ott kell élniük, majd halniuk, ahol undorral beszélnek róluk, ahol simogatás helyett csak verést kapnak, ennivaló helyett pedig vasláncot a vérző nyakukba... Lennie kell igazságnak, ami ezt nem engedi, amiben végsőkig hiszek, az pedig a Jóisten igazságossága, ami nem hagyhat most el minket. Egyszerűen nem! Kisgergely András kérésemre azonnal kiment a családhoz, megnézte a kutyákat, élnek, most bent vannak a házban, érdekes módon most ennivaló is került eléjük, de ha ezer évig élnék ezen a világon, akkor sem érteném meg, hogy emberek hogy ragaszkodhatnak ilyen áron két élőlényhez, akiket ők sem ellátni, sem szeretni nem tudnak, hogy vehetik el a boldog életet tőlük, miért nem értik meg, általunk mennyivel jobb élet várhatna erre a két élőlényre? Annak idején kacskalábú Fridát a cigánysorról mentettem ki, ahol a magát gazdának nevező, írni-olvasni sem tudó roma nő a kezdeti ellenállást követően magától a kezembe adta a sovány, meggyötört kutyalányt. Ehhez semmi más nem kellett, mint hogy felvázoltam neki, mi vár itt Fridára, és mi várhatna rá akkor, ha a szervezetünk szárnyai alá vehetné. És ez a primitív, butuska nő emberségről tett tanúbizonyságot, szívéig elértek a szavak, és gondjaimra bízta a szilánkosra tört lábú Fridát. Ugyanez nem volt benne a két kutyát küszködésre ítélő családban, szívük-lelkük-szemük nem volt a jóra, kapcsolatuk viszont valahogyan igen, és így adódhatott ez az egész fájdalmas eset, így történhetett meg az, ami egy igazságos országban nem eshetne meg... Így viszont most, február 4-én, háromnegyed négykor ott tartunk, hogy két kis angyal, megismerve a békét, szeretetet és a gondoskodást, lelketlen emberek részvételével száműzve lett a csodából, amire pedig már annyira vágytak, és talán nem is igazán hittek már benne, főleg Szandra, aki annyit szenvedett, félt már, aki anyukaként szerette és oltalmazta kis barátját, aki a rendőrkocsiban is védelmezően ölelte át vézna testével a csepp, reszkető lelket, és semmit sem értve, kezeimbe kapaszkodva, rácsok mögé szorultak, egyre távolodva az álmok úgy vágyott megvalósulásától... Két kis angyal ma félelemmel a szívében alszik el, ha nem mozdulunk meg Értük... Ha valaki segíteni tud, bármilyen módon, engem elér a dikuszka@gmail.com-on, vagy a 0670/597-8277-n, köszönöm a ma már értünk megtett lépéseket, kérlek, maradjatok mellettünk, mert vannak csaták az életben, amiket nem veszíthet el az ember, mert akkor a Jóistent gyalázná meg ez a földi világ. Szandra és Vacak, a két kis angyalka hite a tét...
Fazekas Ildikó
Ózd, 2011.02.04.
A kétségbeejtő helyzet megoldódott, még aznap! Harsányiné Erika, Tőzsér Judit és talán más angyalok segítségével a gépezet Pesten visszafordíthatatlanul beindult: Lakos György úr és ketten a Tetkós Állatvédőktől (köztük a vezéregyéniség Perédi Gergő) még akkor este megérkeztek Ózdra, nekünk tápot hoztak, és mellé hitet, még többet, majd elindultak útjukra. Hosszú órákon át küzdöttek a rendőrséggel, akik nem akartak emberséget tanúsítani még most sem, de aztán megtört a jég: a triót nem lehet megfogni semmivel, mert pontosan tudják, melyik jogszabály, melyik törvény miről szól, ki és mit tehet meg... Így őket nem tudták legyűrni. A két kutya negyedikén este tízkor, rendőri segítséggel, hivatalos kobzó irattal, elindult az új világ felé...Köszönet érte! 02.04.
A "gazdák" azóta is fenyegetőznek, és állítják: vissza fogják szerezni kutyáikat, akik szerintem ezerszer inkább az Ági, a Judit, a Bea, a Gergő, a Lakos úr, a Nándi, az Erika kutyái, mint az övék. Bolond lyukból bolond szél fúj, így nem törődök már ezzel a családdal, mert szerencsére én pontosan tudom: milyen boldogságba csöppent mind a két angyal...
Köszönet mindenkinek mindennemű segítségért, a biztató szavakért. És igen, ahogy sokan említettétek az ügy kapcsán: bárcsak állatkínzás vagy kutyaviadal esetén intézkednének ennyire magabiztosan a rendőrök...
Fazekas Ildikó
Ózd, 2011. 02.19. |
Szuszi és Fifi története 02.18.
Négy hónap...
Ennyit töltöttek magukra hagyottan Fifi és Szuszi egy ház udvarán, láncra verve, mocsokban, elárulva. Úgy, hogy nem simogatta kéz Őket... Ha belegondolok, hideg rázza a lelkemet, hogy négy hosszú hónapon át, Karácsonykor és Szilveszterkor is, az Újév napján, hányszor, de hányszor alhattak el éhesen, és ébredhettek korgó gyomorral, egy rozsdás lánc végén, úgy, hogy senkinek nem volt füle sírásukra, szeme fájdalmukra. Aztán a napokban szóltak a nekézsenyi tiszteletesasszonynak a szomszédok, akik kenyérhéjjal és moslékkal úgy, ahogy etették a kutyákat. A "gazdától", aki itt hagyta őket, 2000 ft-t kaptak, hogy lássák el a kutyákat. Ez négy hónapra nem elég, maguk is szegények, így vagy jutott a két kutyának a szomszédba, vagy nem. A kicsinek a lánc szinte belevájt már a húsába, a nagy egyre csak vadult béklyója végén, kezdett meghalni a hit a két kutyában. Remélték-e még a szép életet, nem tudom, de a napokban megváltozott minden. Rendesen kaptak enni és inni a drága Emese asszonytól, ma pedig megjelentem én is, ennivalóval, fényképezővel, és menteni vágyó szívvel. Szuszit, a kisebbiket könnyen levettem a láncról, miután tegnap a szomszéd kombinált fogóval leszedte a kicsi nyakáról. Őt ölembe vehettem, és megmenthettem abból a kietlen, mocskos edényekkel teli világból, de a szívem egy darabja ott maradt: Fifit, a nagyobbat nem hozhattam el onnan, mert túl vadócnak bizonyult, pedig bújós, de a kajáját nagyon félti, és Szuszinak is neki akart menni. Így nem hozhatom haza nagyobb kutyaközösségbe, úgyhogy S.O.S. keresek helyet egy gondoskodó, türelmes ember udvarában és szívében, mert nagyon rossz érzés volt ott hagyni. Enni adtam neki, hagytunk a szomszédoknál is, Emese asszony is támogatja, de a hitét nem adhattam vissza... Nem vehettem le a láncról, hogy elinduljak vele egy új világ kapuja felé, és átléphessen oda, ahol végre élheti az álmot. Segítsetek, kérek mindenkit, találjunk helyet Fifinek, mert muszáj visszaadnunk a hitét. Kb. 3 éves, németjuhász jellegű szuka, közepes testű, kicsit ideges, de türelemmel, szerelemmel igazi tündér válna belőle, tudom. Nagyon éhezik a szeretetre, és belehalok, hogy ezt most én neki nem adhatom meg. Segítsetek összerakni a boldogságát. Megígértem neki, hogy visszamegyek érte, és elhozom Őt. Ugye, érzitek, milyen fontos tartanom a szavam... Ivartalanítását vállalom, ha akad egy szerető hely, ahol lábadozhat utána, és nyugalomban élhet, míg rá nem talál a gazdi... Ellátásában, fuvarban, vitaminokban szívesen segítek, csak helyet találjunk, kérlek!
Szuszi már jó helyen van, itt ugrál az ágy végében, sétáltunk sokat, roppant élvezte, jóllakott, és nem tud betelni a simogatással, babusgatással. Ezt meg is kapja, nagyon belopta magát a szívembe a kishölgy. Egyébként pincsikeverék, kistestű, rövid szőrű, kb. egyéves szuka. Ahogy megerősödik, ivartalanítva lesz, és oltása áráért cserébe szerető, simogatásban és finom falatokban gazdag otthont keres.
Aki Szuszi érdeklődik, illetve aki Fifi életét segítene boldoggá varázsolni, kérem keressen mielőbb. Virtuális gazdikat is hálás szívvel fogadunk a két nekézsenyi árvának, akik a távolból segítenék választottjaik útját (oltás, vitaminok, kaja, nyakörv, ivartalanítás, benzinköltség, orvosi ellátás, esetleges gyógyszerek, és még jó néhány dolog előtérbe kerül egy-egy kutya megmentése során).
Engem elértek a facebookon, a dikuszka@gmail.com -on, és a 0670/597-8277-s számon.
Köszönöm, hogy meghallgattátok Fifi és Szuszi történetét, és kérlek benneteket, hogy segítsetek lezárni Fifi számára is ezt az iszonyatos, magányos négy hónapot...
Szeretettel: Ildikó, Szuszi és Fifi
Ami kimaradt:
már az elején tudtam, hogy ez lesz a vége, mert egész hazaúton ez lüktetett bennem, és mert nem tudok szabadulni a gondolat fájdalmától: egyet otthagytam... Ott maradt Fifike, aki ma nem kaphatja meg ugyanazt tőlem, amit kis társa a nyomorból, aki nem győzi magába szívni a szeretetet, a meleg szobában simogató kezek közt, teli pocival hízeleg... Fifi ugyanezt ma még nem élheti át. A gondolat, ami erőt ad: a Jóisten szent akarata nem vezetett volna el hozzájuk, ha nem adna utat és lehetőséget is a csodákhoz... Én csak ahhoz kérek segítséget, hogy megtaláljam az utakat. Az utat a boldogsághoz. Úgy az egyikéhez, mint a másikához. Fifinek is jár a csoda. Én láttam a szemét, tudom.
Ezt még el akartam mondani.
Fazekas Ildikó
Ózd, 2011. 02.18.
Már február 20-án kopogtatott az áldás az életünkben... Vasárnap éjszaka beszéltem egy nagyon kedves sráccal, aki azért keresett meg, mert helyet és szeretetet adna Fifikének... Az álom kezdett valóra válni... A héten rengeteg bíztató szót, adományt, segíteni akarást kaptunk mindenhonnan, ezt ezúton is köszönöm! Hétfő délelőttre már a fix fuvar is megvolt, Losonci Ágiék ajánlották fel ismét, hogy ezt a részét vállalják, és péntek este lejönnek Pestről Ózdra Fifiért, és elviszik új otthonába. Péntekre az ivartalanítást is leszerveztem, lévén csak aznap műt a doki az ózdi rendelésen, így tudtam, aznap reggel mehetek végre Fifiért, akit egy hete ott kellett, hogy hagyjak, és ebbe a szívem beleszakadt. Minden este azt kérem a Jóistentől, hogy tartsa a hitet a lánc végén abban az árva lélekben, várjon meg, érte megyek. És a Jóisten ezt is megadta. Fifi aznap reggel már várt rám...
A pénteki nap története:
2011.02.25. 10 óra 4 perc:
Már nagyon vártam a ma reggelt,amikor is elindulhattam a tiszteletes asszonnyal és egy helyi állatbaráttal Nekézsenybe Fifiért!!!Szinte szaladtam felfelé az úton,ami a házhoz vezetett, Fifi kijött az ólból,nyoma sem volt támadó kedvnek, rám nézett, megcsóválta a farkát, és a szemében az volt: "Már vártalak!" Boldogan simult a kezembe, rabláncát levettem,pórázt kapott helyette és sok-sok simogatást,ő pedig vidáman indult el velem az új élet felé... A kocsiban végig puszilgatott, az ölemben feküdt,itthon is csak annyi gond van vele, hogy nem akar barátkozni a kutyákkal,úgyhogy egyelőre csak velem találkozik.Mindjárt indulunk az ivartalanításra, éjszaka pedig megy tovább Ágiékkal az igazi élet felé, Norbi már nagyon-nagyon várja!
Köszönöm mindenkinek,aki megmozdult Fifi álmáért!
15 óra 6 perc:
Túl vagyunk az ivartalanításokon, volt némi bonyodalom, Szuszika pl. epilepsziás rohamot kapott a műtőasztalon, most az ölemben piheg, de TÚL VAGYUNK RAJTA! Fifike még alszik, Gömbi is, a cica pedig most indult haza új gazdijával, immáron ivartalanítva.
Négy állat már megint biztosan nem fog hozzájárulni a sajnos oly felesleges szaporulathoz.
Pénzhiány miatt Lédi kutya még vár a műtétre,ha átesik az ivartalanításon,már mehet is az új gazdihoz.Jelenleg ideiglenesben él, a rossz helyről már ő is kimenekült.
Fifike a többi kutyusra morog, de velem egy tündér, kapok sok puszit, és hiába a nagy műtét, még így is csóválja a farkát, ahányszor csak bemegyek hozzá a fürdőszobába, ahol ideiglenesen most ő vert tanyát:)
19 óra 1 perc:
Losonci Ágiék már úton Fifiért Ózdra, Norbi pedig már nagyon várja!
20 óra 57 perc:
Megérkeztek Ágiék, búcsúzom Fifitől, utolsó simogatások, biztató szavak, oltási könyv, örökbefogadási nyilatkozat, féreghajtó, néhány ember a házam előtt, akiknek tényleg fontos egy megfáradt keverék kutyus álma... Fifi útnak indul, sosem fogom elfelejteni.
02.26. 0 óra 13 perc:
Fifike már Norbinál, aki úgy örült a kutyusnak, mint egy kisgyerek a régóta várt ajándéknak!!! Úgy hiszem, nem fog csalni a megérzésem: tényleg az igazi élet vár most már Fifikére!!!
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI SEGÍTETT, ÉS KÖSZÖNÖM A JÓISTENNEK, HOGY NEM HAGYOTT EGYEDÜL MOST SEM FIFIKE ÁLMÁVAL ENGEM!
Fazekas Ildikó
Ózd, 2011.02.26.
Aki segítene Fifike még nem teljes egészében rendezett orvosi költségeiben, azt hálás szívvel fogadjuk, és a HEROSZ Ózdi Szervezete OTP 11734121-20043678-s bankszámlaszámára várjuk, Fifi megjelöléssel. Köszönök minden segítséget! Fifike jelenleg ágyban alszik, tévét néz és puszikat oszt. Szuszika, Fifi szintén láncról mentett kis társa ivartalanítva, oltás áráért, szerető gazdit keres. Lakásba való szobakutya, egyéves pincsikeverék kislány. Engem elértek bármelyik ügyben: 0670/597-8277, dikuszka@gmail.com |
|