Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
Bent vagyok |
Ildikó |
2010.03.29. 00:15 |
Egy hajnalban született vers, mely ki tudja mióta ott élt már bennem, kavarogtak szavai, sorai a lelkemben, de 2010-et kellett ahhoz írnunk, hogy világra jöhessen. Ez a vers Róluk szól, rólam és Róla. A képen Holle, akivel egyértelműen találkoznom kellett, de lehetne akár Dorka, Foltos, Borzas, Jákob, Lara, Picúr, Liza, Fáni, Bosco, Falco, Bobbi, Mylédi, Babi, és sorolhatnám Őket napestig, és aztán virradatig, és csak mesélnék, Róluk, rólam és Róla. Mert minden név mögött ott egy sors, egy félig megismert történet, és ott vagyok én is, és a hitem. Aki azt gondolja, hogy bizony ő megmenti a bajba került állatokat, és ezért nekik hatalmas szükségük van őrá, az szerintem csak félig látja a dolgokat, vagy félig érzi. Az én olvasatomban teljesen egyértelmű: amekkora szükségük van megmentettjeimnek rám, éppen akkora, vagy még nagyobb szükségem van nekem Rájuk. És arra, hogy megmentsem őket. Tudja azt a Jóisten, miért küld a kóbor kutyák mellé kóbor embereket is. Hogy legyen kiket megmentenie a kutyáknak. Ez a vers én vagyok.
|
Azok emlékére, akiket cserben hagytak... Motika Tamás verse |
Ildikó |
2008.06.29. 22:28 |
A verset,saját szerzeményét, Motika Tamástól kaptam, és amikor elolvastam, a sírás már az elős soroknál rám tört. Azok, akik egy kocsiból kihajítják az állatot, aki számít rájuk, aki tűzön-vízen követné ŐT, azok néha próbáljanak meg az állat lelkével gondolkodni, hogy mit is érezhet az, aki ott áll napokig az úton, és várja, hogy visszajön érte az EMBER. Bár nem hiszem, hogy ez menne nekik, nincsenek olyan magas lelki szinten a cserbenhagyók, mint a cserbenhagyottak.
|
Maxi |
Ildikó |
2008.05.13. 20:07 |
Maxi, első kutyám, aki elindított ezen az úton...
Bár ő még nem befogadott, nem megmentett kutyus volt (a következő már igen), szüleim tervezett kutyája az új családi házba. 10 éves voltam ekkor, és 15, amikor elveszítettem. Méhdaganata lett, és bár több órás műtéttel megpróbálták megmenteni, de csak a szenvedését hosszabítottuk meg ezzel. Gyerekfejjel hittem a csodában (bár még ma is) és képtelen voltam elhinni, hogy az altatás az egyetlen út. Hittem a gyógyulásában, és nem tudtam kimondani a halálos ítéltetét, ahogyan a családom többi tagja sem. Több hónapos szenvedés után, 1996-ban, egy szeptemberi napon ment el. Maga után hagyott minket, Jerry fiát és az általa úgy szeretett cicákat. Köztük Lóci cicát, aki végig dorombolta utolsó napjait, el sem mozdult mellőle, majd miután eltemettük drága, első kutyánkat, örökre eltűnt.
Maxi megmutatta nekem, hogy milyen hűségesek, milyen különlegesek az állatok, ezt elfeledni már sosem fogom!
A vers gyermeki bája kétségtelenül előtűnik, de aki szívvel olvassa, az meglátja benne a legjobb barátját aznap elvesztő gazdi igaz fájdalmát.
|
Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
|