NEM!!!- egy kiáltás szakadt reggel a világba, egy velőtrázó kiáltás, amire mindenki felébredt, csak Mandyke nem már, soha többé. Kérlek, engedjetek most meghalni, eltűnni ebből a kegyetlen világból, ami 10 hónap küzdelem után elvette azt a kutyát tőlem, akit a legjobban szerettem. Tegnap postára adtam a levett mintát, már csak napok kérdése lett volna, hogy megtaláljuk, mi gyógyíthatja meg végre Őt, már csak napok kellettek volna, hogy könnyebb, hogy jobb legyen minden. Aki azt mondja, hogy igazságos világban élünk, az téved. Az eredmény már nem számít. Mandyke kis belei felmondták a szolgálatot. A dolog hihetetlensége, felfoghatatlansága borzalmas. Előtte levő nap megkapta soros szurijait a mintavételkor, egész nap majd ki csattant, volt kedve sétálgatni (ugrálva, ahogy csak Ő tudott). Este jókedvű volt, bújt és játszott, evett és puszit adott, ÉLT! Ma reggel holtan találtam. Sok mindent, sok halált, sok fájdalmat végignéztem már, de ezzel nem tudok megbirkózni. Vele akarok lenni, fürdetni őt, napi háromszor, kezelni a sebeit, kenőccsel kenegetni fájó testét, belenézni a legmélyebb szemekbe, egy igazi indiai hercegnő szemébe, akit kiskorában halálra ítéltek, és ki tudja, meddig élt száműzetésben, éhesen, boldogtalanul, mire rátaláltam tavaly májusban, teljes immunhiánnyal, felülfertőződött demodikózissal, és azóta rengeteg küzdelmen mentünk át, Mandy kutyám és én, és talán már az utolsó lépcsőfoknál tartottunk. Soha senkinek nem volt akkora szüksége rám, mint neki, és soha senki nem szeretett engem úgy, ahogy ő. Nincs már értelme semminek, a gyógyszerek, kenőcsök, vitaminok ott állnak százával, és nem, nincs már, akin segíteni hivatottak. Várom, hogy felébredjek, hogy újra ott feküdjön, az előszobában, rám nézzen csodaszép szemeivel, reggelire és ölelgetésre várva. Mikor meglátta a fürdővizét, mindig az az öröm, hogy jobb lesz, hogy anya segít, és utána sétálhatunk a lakásban, haverkodhatunk a bentiekkel, és bújhatunk, úgy, mint senki más, a Gazdi karjaiba. És ez a Gazdi, az ő anyukája úgy tudta a sebekkel tarkított, levedző, gennyes testet magához szorítani, mint soha senki másét. Mert neki és nekem iszonyú szükségünk volt egymásra. Minden nap elmondtam neki: „Mandykém, ne add fel, addig én sem adom fel.” 2010.február 26-án végérvényesen véget ért minden.

Kérlek, legyetek megértéssel, a legjobb barátomat vesztettem el, akivel 10 hónapon át csatáztunk a halállal, és bár végül mégis a legaljasabb módon vette el tőlem ezt az igazi hőst, mégis annyiba kapaszkodhatnék, ha nem lenne végképp sötét és elnyelő minden, hogy Mandyke hosszú kóborlás után, ide került hozzánk, a nyugalom szigetére, ahol annyi szeretetet kapott tőlem, mint soha senkitől. Elfogadták, barátai voltak, és engem mindenhová követett. Boldoggá tette még a saját tányérka és zugocska is. Sok kölyök barátja volt, szerették ösztönösen. Ők nem húzódtak el (mint az embergyerekek olykor) nem fertőző, de csúnya sebeitől. Hol jobban, hol rosszabbul lett. A tőlem való elszakítása végzetes következményekkel járt volna, mikor nagyon gyenge volt, már csak az én kérésemre állt fel és mozgott. Ám a rengeteg éhezés előéletében megtette a hatását: mikor már azt hittük, csak egy hajszál választja el a Mennyországtól,ő még akkor is evett, jó étvággyal, nagy mennyiségben. Igaz,hízni nem kezdett, csont és bőr maradt, de állapota újra meg újra felfelé lendült. Néha belázasodott, olykor szorulása volt, időnként már felállni sem tudott, de a szeretet, a gondoskodás, és az, hogy volt kiért élnie, nem engedte őt feladni a küzdelmet. Már a célegyenesben voltunk. És nem sikerült… Kérek mindenkit, kicsit hagyjon magamra a feldolgozhatatlannak tűnő gyászommal, mert míg így csak leírt sorok, addig igazából ettől sokkal több. Rengeteg fájdalom, „miért?”, és „ez nem történhetett meg, ebből fel kell ébredni”. Rengeteg szörnyű kín, és aztán majd fájdalmas muszájként el kell pakolnom a gyógyszereit, a hintőporokat, a tucatnyi vitamint,  kamillákat, a kenőcsöket, tudva, hogy már soha többé nem enyhíthetem velük Mandyke kínjait. Még meg kell birkóznom az ürességgel, mikor hazajövök, és nem vár többé, a reggeli-esti fürdetések elmaradásával, a puszik és ölelések, a hozzám ugráló lélek elvesztésével. Nem biztos, hogy sikerül… Mandyke küzdött., a megviselt szervezete minden erejével, küzdött, hogy engem boldognak lássam, és küzdött, mert hitte, egyszer könnyebb lesz. Elaltatásról, sokak mit sem sejtő tanácsait követve, sosem gondolkodtunk, sem én, sem az őt szeretők, ismerők, sem a doki. Mivel sokkal keményebb helyzetekből is felépült már ez a vasakaratú, hálás, élni akaró kutya, volt okunk reménykedni.   Nincs igazság. Mandyke nevében köszönöm Mindenkinek, Bubónak, dr.Ádám Antalnak, Lakos Úrnak, Jakubecz Nórinak, Virágnak, Anikónak (Ti ismertétek is, vagy szinte ismertétek) és mindenkinek, aki bármivel enyhíteni igyekezett kínjait. (most tényleg nem tudok rá figyelni, hogy mindenkit felsoroljak, ez most nem arról szól)Tudom, hogy voltak szép percei, mikor a fájdalmak múltak, mikor ugrált, bújt és csillogott a szeme, most ebbe próbálok kapaszkodni. Fáj, ha arra gondolok, hogy mostanában már sokszor eldugta kis pofiját mancsai közé, néha már kevesebbet evett, nehezebben kakált, és olykor felállni sem tudott. Volt, hogy vérből és sebekből állt az egész teste. Ám újra és újra kinőtt gyönyörű vörös bundája, és csodaszép, sűrű szempillája sosem ritkult. Ezért mindig az én meseszép indiai hercegnőm maradt. Akinek sosem volt ereje tüzelni, akit az meg is ölhetett volna, aki nem ismerte a boldog kölyökkort, de aki kapott 10 hónapot, és akitől én kaptam ugyanennyit. A sok fájdalom ellenére ez a tíz hónap szép volt. Felejthetetlen. Mikor szóltam az orvosnak, hogy mi történt, azt mondta, ne sírjak, emberfeletti volt, amit ezért a kutyáért megtettem. A barátnőm szerint a diagnózis csak mutatott volna egy utat, de Mandyke nagyon lestrapált szervezete már nem sokáig bírta volna. De tudom, lesznek, akik támadni fognak, őket kérem ezúton is, ez esetben gyakoroljanak irgalmat, mert az a fájdalom, amit most én érzek, mindenekfelett való. A legjobb barátomat vesztettem el, a kedvenc kutyámat (pedig nekem soha nem voltak kedvenceim, Ő mégis), a reményt, hogy nincs lehetetlen, ha szeretet van, a legkedvesebb védencemet. A miért-re válasz nincs. Vagy nagyon igazságtalan az élet, és most végre valóban meggyógyulhatott volna Mandyke, értelmet adva ezzel tíz hónapi kitartásnak. A másik út az, hogy Mandyke már annyira rossz, végtelenségig elgyötört állapotban érkezett, hogy neki ez a tíz hónap, végre szeretetben, gondoskodásban, ajándék volt. Eddig bírta, az én kedvemért, az én mosolyomért. Mert bárhogy is volt, Mandyke az én kutyám volt, aki minden kín ellenére szeretett és akart élni, és bármeddig éljek is, emlékezni fogok rá, és szeretni fogom őt. Elvesztését egyelőre lehetetlennek látom feldolgozni, azonban ha egyszer egy kicsit enyhülni fog a gyász, elindítok egy programot, ami a legelhanyagoltabb, legbetegebb, legtöbb kínt megélő kutyákon lesz hivatott segíteni. Mandyke emlékére.

Isten Veled, Drága Mandym, édes kicsi kutyám, remélem, ahol most vagy, ott nincsenek többé fájdalmak. Semmit sem szeretnék úgy, mint Veled lenni.

Mandykét sosem fogom tudni elengedni, halálát pedig feldolgozni. Tudom, hogy erősnek kell lenni, de mondjátok ezt a gyermekét elvesztő édesanyának. Mandyke az én kutyám volt, enyém a gyász, a fájdalom is. A fájdalom pedig iszonyatos. Ébredj fel, kicsi Mandykém, kész a vacsorád, meleg a fürdővíz. Ébredj fel, kicsi Mandykém…

Ildikó

2010.02.26.