2009. július 5. Borsodnádasd. Lakossági bejelentés, terhes kutyus a pihenőben, a nádasdi tetőn, - nagyon rosszul van.
Egy putnoki állatvédőt kértem meg, hogy szaladjon ki velem Nádasdra, ugyanis emlékszem, végig telefonáltam a várost, és senki nem ért rá. Éreztem, az a kismama kutya ott, a semmi közepén, nagyon rosszul van, hasában sok kicsiny élettel. Tudtam, hogy fogy az időnk, kétségbeesetten kutattam az agyamban szóba jöhető nevek után. Mindenki lerázott. Aztán nagy levegő, és felhívtam azt a putnoki hölgyet, aki épp előtte lévő napon talált rám, telefonon beszéltünk, sokat, és ígérte, ha fuvar kell, szólhatok. Nem volt más lehetőségem, rá kellett kérdeznem, eljönne-e Ózdra, hogy kimenjünk Nádasra.. Elsőre igent mondott. Végzett a munkájával, kocsiba pattant, menetközben felszedett engem, és míg versenyt futottunk a halállal, beszélgettünk. Mindketten meg akartuk menteni a kismamát. Már elterveztük, hova tesszük, már a jövőjén gondolkodtunk, mikor célba értünk, a pihenőnél. Szétnéztünk, megtaláltuk a rózsaszín plédet, amivel a bejelentő a fekve is szédelgő, a melegben is reszkető kutyát betakarta. Ám a pléd magában hevert, előtte érintetlenül a víz, az ennivaló, amit szintén neki tettek le ugyanezen kezek. Füttyögtünk, pisszegtünk, bementünk az erdőbe, a fák közt botladozva kerestük a kutyát. Talán megindult a szülés, gondoltuk, és rendületlenül kutattunk. Először csak a kiáltást hallottam: "gyere, itt van", de Őt még sehol sem láttam. Épp az ellenkező irányba ment, belefeküdt egy sáros pocsolyába, és ott halt meg. Élettelen testét találtuk már csak, egy testet,, mely bűn nélkül szenvedett az utolsó utáni pillanatig. Ő nem kapott esélyt. Megszólalni sem tudva tekertük a rózsaszín plédbe, majd beletettük Őt egy zsákba, és végtisztességet vettünk tőle. Mai eszemmel csak azért is feljelentést tettem, de akkor, a 2008-as csalódásomat követően (hirtelen lezárt nyomozás) nem láttam át ennek fontosságát. Így őt már csak a lelkünkben őrizzük, haláláért senkit sem vonnak felelősségre. Legalábbis itt nem... Bár az sem mellékes, hogy valószínűleg bizonyíték hiányában lezárták volna ezt az ügyet is, mint előtte már többet is.
A kocsiban hazafelé nem volt jó kedvünk, elmúlás-szaga volt még a kárpitnak is, és az órák ezen a napon mind megzavarodtak: késtek. Elkéstek. Hogy legyen valami szép is a kutyus emlékében, nevet adtunk neki - Solya lett, mert egy poc-solyában szállt el szép kutyalelke. Elképzeltük, hogy biztosan szép kis gyerekkora volt, vidáman élt, és örömködött, felnőtt, őrzött egy házat, becsülettel, de aztán valami elromlott. Amitől a leginkább félek, hogy nem romlott el, mert soha nem is volt szép. De azért én abba kapaszkodom: szerette ezt a kutyát életében valaki. Ám az élet nem tartogatott hosszú éveket Solyánknak, egy szerelem hozta el a halált. A kutyus vemhes lett, és innentől elég valószínűnek látszik a folytatás. "Gazdája" nem kívánta az általa feleslegesnek ítélt szaporulatot, és úgy gondolta, ennek érdekében a házát, családját és őt évek óta becsülettel őrző kutyáját is feláldozhatja. Mindent a cél érdekében... Mérget adhatott neki, de arra sem ügyelt, hogy legalább gyorsan ölőt válasszon. Ki tudja, miféle szer okozhatta e kismama kutya iszonyatos fájdalmait, és vehette el életét, és magzatait is. Én belenéztem ennek a kutyának a szemébe. Élettelenül is azt kérdezte: miért árultál el??? Akinek ez a fájdalmas kérdés szólt, annak azt kívánom, sose találjon igaz barátot magának, és élje meg az árulás totális kínját, mígcsak él, és utána egészen az Örökkévalóságig. Mert lehet, hogy itt nem kell számot adnod várandós kutyád és világra nem jött kicsinyei életéről, de eljön majd az, ahol és amikor kell, ezt ne feledd.
Ezen a szomorú napon ültem be először Edit kocsijába, akivel, akkor, ott a szerpentin tetején, a fák közé húzott élettelen kutyatest felett, életre szóló ígéretet tettünk: ha rajtunk múlik, többé nem késünk el!
Utószó: Rengeteg utat megtettünk azóta közösen, vittünk szoptatós pitbull anyát az éhhalál elől az ország másik végébe, vittünk kölyköket sosem hallot falvakba, őzikét a Hortobágyra, mopszkeveréket az állandó bántalmazás elől, Matyit a rá váró borzalmak elől egy nyugodt városba, messze az itt folyó borzalmaktól. Sokszor érkeztünk az utolsó pillanatban, de a mai napig nincs kutyamentő országjáró kaland, amiben ne lennénk szívesen egymást kiegészítő társak. A sors fintora, hogy a drámai nyárvégi napon, amikor imádott Daisykémet elvesztettem, akkor is együtt voltunk, és együtt késtünk el... Úgy látszik, nekünk életfeladatunk, hogy versenyt fussunk az idővel, és a szív beleszakad, de néha elkésünk...Isten Veled, Solya! Ahol Te vagy és kicsinyeid, ott nincsen árulás.
Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!
|