Szívfoglalás
Van egy érzés, amit sokáig nem tudtam megfogalmazni. Ez az az érzés, amikor egy kutyust vagy egy cicát, akin segítettem, és akinek adhattam egy új esélyt, rábízok valaki másra, az új, végleges gazdira. Nehéz pillanat, de mégis csodálatos is. Könnyeket ejtek ilyenkor, nézve a távolodó ember és állat után, és nem tudnám eldönteni: az öröm vagy a fájdalom könnyeit-e inkább. Tudom, ez a világ rendje, addig kell rájuk vigyázni, míg szükségük van rá, és ha itt az idő és a megfelelő személy, akkor búcsúzni kell tőlük. Szép dolog ez, eddigi életem egyik legcsodálatosabb érzése, de nehéz is egyben. Aki hasonlóan éli az életét, mint én, az biztosan érti ezt. Van, aki csak egy fél órát van nálunk, és van, aki heteket, esetleg hónapokat. Az érzés erősödik a napokkal, de minden esetben létezik, a legrövidebb ismeretség után is kialakul- én már csak ilyen lelkizős maradok. De azt az érzést, a ház udvarán állva, a régi menhely támfalától lenézve, a gondozott állatok lakhelyétől távolodva, vagy bárhonnan, azt az érzést mindig érzem. De megfogalmazni sokáig szavakkal nem tudtam. És egyszer, bár sokadjára, de mégis csak akkor először úgy értelmezve, hallottam egy régi sláger szívhez szóló feldolgozását. És akkor rájöttem: én is ezt érzem. Bár a szám nem erről szól, de éppen az a szép a művészetekben, hogy mindenkiben mást tud megszólaltatni.
Íme, az én változatom, rövid előszóval, ahogyan értelmezem a magam egyéni, lelki megközelítéséből:
Drága kutyuskám/kiscicám ! Amikor az új gazdi jó szívére bíztalak, ezt éreztem, és tudd, örökre elfoglaltad a szívemben a helyed.
Még utoljára gyere ide hozzám
Szeretlek és vigyázz magadra!
Hadd öleljelek meg, hogy tudd, érezd,
Boldogabb lettem attól, hogy megismertelek.
És remélem, te is így vagy ezzel,
És néha gondolsz majd rám.
Örülök, hogy vendégül láthattalak, és majd figyelem a sorsod.
Ha nem úgy bánnak veled, ahogy megérdemelnéd, vagy már nem „kellesz”
Nálunk újra oltalomra találsz, segítünk neked újra.
Nézz rám, és lásd, ez egy szép világ,
Nézz rám és eltűnik mindaz, amitől valaha is szenvedtél.
Itt, az égig érő diófa alatt,
Megláttad, hogy az emberek jók.
Tudod, hogy most innen elindulsz,
De meglásd, végül mégis egy otthon vár rád!
Mert ezt éreztem, amikor érkezésed vártam:
Gyere, gyere, hozzon bármi és bárki;
Gyere, gyere, bármilyen messzi vidékről is jössz.
Gyere, gyere, én itt várok rád,
A hegy lábánál, a dombon, ahol megáll és mégis, négy felé visz az út.
És jó, amit érzek, és talán mások is látják,
Az életem így már értelmet nyer.
Itt, ahol én élek,
Kell szebbé tenni a világot.
Ha minden megoldás, amiben bíztam,
Valahogyan meghiúsul,
Úgy kell élnem az életem,
Hogy én teremtek megoldást!
Nézz rám, és ne ígérd, hogy mindig én leszek a gazdád, mert most újat kapsz, és már Rá fogsz úgy tekinteni, és ez így van jól.
Nézz rám, kis barátom, többé nem kell félned,
De ha egyszer mégis otthon nélkül maradsz,
Vezessen a Jóisten ide hozzánk vissza!
És, íme, az eredeti szöveg:
Kell még egy szó,
mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés,
ami végig elkísér.
Az úton majd néha,
néha gondolj reám -
ez a föld a tiéd,
ha elmész visszavár!
Nézz rám és lásd
csillagokra lépsz,
nézz rám tovatűnt
a régi szenvedés,
hol a fák az égig érnek
ott megérint a fény.
Tudod jól, hova mész -
de végül hazatérsz!
Ref.:
Szállj, szállj sólyom szárnyán
három hegyen túl;
Szállj, szállj én várok rád,
ahol véget ér az út...
Úgy kell, te is értsd -
nem éltél hiába.
Ez a hely, ahol élsz -
világnak világa.
Az égig érő fának
ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél -
virágnak virága!
Ref.:
...
Nézz rám, s ne igérj;
Nézz rám sose félj -
s ha nincs hely, ahol élj -
indulj hazafelé!
Tudom, hogy eredendően két teljesen különböző dologról van szó. De tudom, hogy ez a két csodálatos dolog, a haza szeretete és az állatok szeretete valahol mélyen, összefügg. Hisz mindkettő a szívünkben kell, hogy legyen, tanulni nem lehet, érezni kell.
Én érzem.
Mindkettőt.
Fazekas Ildikó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
