-

Három, kukába tett újszülött kiscica igaz története, valamint egy dal, és gondolatok, érzések, amiket ébresztett bennem e három, halálra ítélt lélek...

Április 23-án ismertem meg őket… A három, újszülött cicát, akiket valaki a Bibó úti kukába dobott, rögtön születésüket követően. Huncutka, Vitézke és Picsogi, ahogyan általam elkeresztelve lettek. Szombaton szóltak róluk, hárman is, bár senki nem vette ki őket, de legalább szóltak. A szívem összeszorult, amikor értesültem róla, hogy három pici lélek ott kavarodik segítség nélkül a rothadó zöldségmaradványok, csikkek és kávézacc között egy konténer belsejében. Virág segített, hogy megérkezhessenek hozzám a picikék, előtte még megpróbálták egy terhes cicával összehozni őket, de sajnos, ez nem járt sikerrel. Így szombat délután megérkeztek hozzám, egy kis dobozban, hárman, aprón, összekapaszkodva. Rögtön a szívembe költöztek, és tudtam, mindent megpróbálok, hogy minden ellenük elkövetett rossz ellenére élethez juthassanak… Tudtam, hogy nehéz lesz, már-már lehetetlen, de tudtam azt is, meg kell próbálnunk. Nekik és nekem. Sajnos, egyikük, Huncutka esélytelennek tűnt, szemmel láthatóan, hátra hanyatlódva kapkodott levegő után, testvérkéi védőn körbe ölelték, szívet rázó volt. A köldökzsinór még ott ordította a kis hasakról, hogy „egy percet sem tölthettünk az anyukánk mellett”… Levágtam róluk, infralámpát kapcsoltam feléjük, anyapótló macit kaptak maguk mellé, majd nagyüzemben beindult a cicatápszer felkutatása valakitől, szerencsére estére ez sikerült. Addig babáknak valót kaptak, de a kis gyengénk nem tudott nyelni. Első napon csak fecskendő akadt, másnap találtam egy miniatűr cumis üveget. Picsogi sírós volt, és fekete-fehér és kicsi, és végtelenül erős… Vitézke szürke-fehér volt, a legapróbb és hihetetlen élni akarással kicsiny testében. Huncutka volt köztük a legnagyobb, mégis a leggyengébb A kukában megsérülhetett a kis drága, nyakára kávézacc volt tapadva, és ügyetlenül mozgott. Muszáj volt magamnak bevallanom: nyelésképtelen, menthetetlen. Sokszor levegőért kapkodott és láthatóan szenvedett. Ilyenkor a párom megnyugtató tenyerében lelt békére mindig, lüktető zihálása elcsendesült, és az utolsó álom is itt talált rá. Egy tetovált kar tenyérben végződő ölelésében aludt el utolsónak e földi világon, és föl már a Jóisten tenyerében ébredt. Erre gondolok, és arra, hogy neki ott már minden jó és szép, anyukacica karolta fel, anyatejet szopizhat, és élő a test, amihez félálomban olyan megnyugtató hozzá bújni, nem egy játékmackó. Huncutka szombat éjfél előtt úgy 20 perccel szenderült el örökre, rövid, egynapos kis élete, mély nyomot hagyott bennünk, és abba kapaszkodok, hogy legalább szeretetben élt és halt, és hogy nem egyedül szállt szembe a halállal, hanem egy érte küzdő ember érintésében. Megsirattuk, eltemettük, elfelejteni sosem fogjuk. Egyetlen napot élt… Hogy mit éreztem? Tehetetlenséget, hiszen annyira esélytelenül érkezett, annyira kevés volt az, amit megtehettem érte. Ám a küzdelem folytatódott tovább. Vitézke és Picsogi még kitartottak, ették a cicatápszert, főleg Vitézke, ő különösen vitézül viselkedett, egy apró párnapos cicahős, aki a cumisüvegre elsőre rákattant, és az utolsó óráiban is boldogan szopogatta, sosem felejtem, ahogyan sokszor elragadtatásában, a langyos finom íztől, széttárta pici mancsait és úgy nyelte az életet jelenthető kortyokat rózsaszín kis szájacskájával. Ő mindent megtett, és ezért is teljesen érthetetlen, mi történt azon a kedd délutánon, amikor egyik órában még evett és kakált, a másikban már lelógó fejjel fekszik testvére mellett a maci lábán, élettelenül, még melegen… Felfogni nem tudtam és nem tudom azóta sem, mi történhetett. Mondták, ilyen pici, árva cicáknál ez szinte mindig így lesz, de nekem ez nem válasz, hiszen én tudom, én láttam, hogy Vitézke élni akart és befogadta a szervezete a tápszert anyatej helyett. Mozgott, és csinált mindent, amit egy ilyen pici cicának csinálnia kell, ha élni akar, anya nélkül. Illetve volt neki anyukája. Én voltam. Számára ennyit tartogatott az élet, négy napot. Az anya gondoskodó nyalogatása helyett szemét ölelte körül őt az első órákban, de megmenekült, és küzdött. Majd győztesként veszített… Hogy mit éreztem Vitézke halálakor? Teljes, kínzó értetlenséget, ami azóta is tart. Már csak a kis Picsogiba kapaszkodhattam, aki –mivel az első, éhségét csillapító kortyot fecskendőből kapta, utolsó pillanatig csak abból fogadta el a tápszert, neki az volt a megnyugtató, a gondoskodás jelképe. Míg ketten voltak, kétóránként ébredtek, sírtak. Ekkor megetettem őket, egyiküket pici cumisból, másikukat pici fecskendőből, és lépés lépést követett, gondoskodni próbáltam róluk legjobb tudásom szerint, hiszen annyira védtelenek voltak, és nekik tényleg csak én voltam, csak én adhattam vissza abból valamit, amit a sorsuk elvett tőlük…Minden ébredésük után 10-15 perc múlva megnyugodtak, az ágyban mászkáltak, kis erős hőseim, végül hozzám bújtak és álomba szenderültek. Ha a dobozukban aludtak el, a mackójuk mellett, akkor egymást ölelték, hű bajtársként ebben a kegyetlen világban. Amikor Picsogi egyedül maradt, sokkal szomorúbb lett minden, neki is, nekem is. Már nem igazán érdekelte az evés, kakálni csak nagyon ritkán tudott, végül ez törte meg az élni akarása ellenére, öt nap után, szerda éjszakán, kísértetiesen szintén éjfél előtt úgy húsz perccel, felfújódott hassal, több órás haláltusát követően, végül megnyugodva átaludta magát a testvéreihez. Sírt, harcolt, kis mancsaival hadakozott a halállal, aztán a melegben, kis fészkében elaludt, cicaarca kisimult, sírása elcsendesedett, így álmodott mellettem, hosszan, békében, míg egyszer azt láttam meg: már nem mozgatja kis bordáját a lélegzet. Szép csendben átköltözött mellőlem a Mennyországba, testvérkéi mellé, ahol talán éppen Nóci cicám szoptatja, puszilgatja, Cicó kandúr gondoskodó szeretete mellett. Mert tudom, hinnem kell, hogy várt rájuk valahol az anyai szeretet, amit elvettek tőlük a kezek, amik rohadó zöldségek és kávézaccal keveredett csikkek közé dobta őket, a világra jöttük után rögtön, kegyetlenül bemutatva nekik, milyen is ez a világ… Örülök, hogy találkozhattam ezzel a három kis lélekkel, és megmutathattam nekik egy másik világot. Illetve ugyanazt a világot, csak az én szemszögemből. Ahol nincs helye kiscicáknak a szemétben. És mostantól szóljon egy dal az ő hármójuk emlékére, egy nemrég felfedezett, de első perctől örök kedvencnek választott dal, minden sora, szava, minden rezdülése, az előadó teljesen átjövő lénye, mind-mind együtt adják a jelentőségét ennek a számnak, ami az Ismerős arcoktól a Mennyit ér? című, és azért fontos beszélnem ennyit róla, mert azóta a szombat óta ez, annyi más, az élet hordozta igazság mellett emléket állít az én három kiscicámnak is. Az öt napnak, míg gondoskodhattam róluk, és annak a sok mindennek, amit megtanítottak nekem. Az apró kis hősök, akik oly pengeélesen megmutatták a különbséget jó és rossz között, akik rámutattak, mennyire kegyetlen is tud lenni az ember, ha korlátok nélkül él… Hogy mennyire veszélyesek az arcnélküli, vértelenül gyilkolók a szomszéd lépcsőházból, akiknek semmi sem szent, akik lélek nélkül tiporják két lábbal Isten akaratát. De megmutatják azt is, mennyivel különb is az, aki megkülönbözteti a rossztól a jót. Mint a kukás néni, aki először rájuk talált a szemét közepében, és bár enni onnan evett, kicsiny cicákhoz méltatlannak találta ezt a helyzetet, szatyrát átpakolta egy másikba, és egyesével bele tette a kis árvákat. Kérges kezű, rossz szagú, rongyokba öltözött asszony, mekkorát is tettél te akkor, milyen irgalom szólalt meg benned, milyen melegség ébredt fel rég megszáradt lelkedben, amikor nem tehettél többet, -hisz magadról sem tudsz gondoskodni, - mint hogy kivetted őket onnan, ahol egyedül azon a környéken te voltál illetékes. Mennyivel különb voltál az összkomfortjából kilépő, vér nélkül gyilkolótól. Soha senki nem talált volna nélküled rájuk, ott vesztek volna nyom nélkül a szemét aljában, kínok közt, magukra hagyatva. De így megmenekültek, a kuka mellett már többen felfigyeltek rájuk, hárman is szóltak nekem, egy hölgy pedig másnak szólt róluk. Állatbarát ismerősöm hirtelen ijedelmében –hiszen nála is, nálam is olyan sokan vannak épp- azt mondta, nem fogunk tudni rajtuk segíteni. A hölgy nem tett többet, mint hogy szólt (ezért hálás köszönet neki) valakinek, ám ő maga tépelődés nélkül ott hagyta a kiscicákat a szatyorban, a kuka mellett. Ám a nemleges válaszra azt felelte: hát akkor miért kapjátok a pénzt? Hát számomra, és ezt minden harag nélkül mondom, ő olyan, aki, nem tud, csak tudni vél (és az milyen veszélyes), aki kér csak (vagy elvár), de adni fél. Mert nekem ugyan mindezért senki fizetést nem ad, adományok és önmagam tartom fent a kielégítő állapotot, többfelé, és ő sem adott még soha semmit nekem azért, mert mentem az állatokat. Mindebben az bosszant, hogy ez egyre többször visszaköszön, egyre több ember képtelen magától azt gondolni, hogy valami, ami jó, az önzetlenül történik, és nem bármiféle haszon függvényében. Én magamhoz vettem azt a három kiscicát, és még volt pár ember, akiknek tényleg fontosak voltak, Virág, aki első kérésemre értük ment,és végig aggódta velem rövid kis életüket, vagy a kis család az utcából, akik vemhes cicájuk mellé tették őket és akik ingyen felajánlották a kecsketejet, ha szükséges. Vagy Bubó aki drága pénzen, ajánlva azonnal küldte a cicatápszert. Vagy a kukás néni, aki az életre adta meg az esélyt, egyetlen perc gondolkodás nélkül. Nem számon kért, nem utasított, hanem tett és segített. A maga módján. Ahogyan a többiek is, ahogyan én is. Nálam szeretetben teltek a napjaik, és bár szinte belepusztultam, amikor sorra meghaltak, és most is sír a lelkem odabent, de ha újra ugyanott állnék, ugyanezt tenném. Hiszen mi az én fájdalmam jelentősége ahhoz képest, hogy ez a három halálra ítélt kiscica úgy élhette a nekik szánt kis időt, hogy szeretetet, gondoskodást kaptak, és számítottak valakinek. Ahogyan siettem hozzájuk öt napon át haza, hogy kétóránként mellettük legyek, kifeszítve a lehetetlent, napra nap megoldottam, mert annyira hittem benne, hogy sikerülhet. És hittek benne ők is, mindnyájan küzdöttünk. Aztán ezek a kis hősök –és azt gondolom, velük együtt én is- győztesként veszítettek, és amikor a miért könnye égett a szememben, és úgy néztem a Jóisten felé, válaszra várva, akkor Ő végtelen jóságával megmutatta nekem, hogy a választ magam kell, hogy megtaláljam.  Hogy minden, ami ér, akivel és amivel találkozom, azért van, hogy tanuljak, hogy kapjak belőle... A három kiscicám elvesztése, a drága Lutri kutyám és Graffity halála, Daisyke és Mandyke tragédiája, és még annyi fájdalmas emlék, és a jók, a szépek, amikor Kispajtás harmadjára végleg megtalálja az igazi otthont, amikor Cirkálón még egy  félév után is veszekednek a gazdigyerekek, hogy ki vigye sétáltatni, mert mindketten akarják; amikor egy kiskutya egynapos korától a kezemben nevelkedik, ma pedig már egy négyéves elefánt, aki csakis engem hajlandó anyukájának és gazdájának elfogadni. Vagy Böbe, aki pár éve szőr nélkül érkezett, erősen mosogató szivacs külsővel, és egy pár szép hónap után (ágybanalvás, őzike, sok cica, séták és játék Marykével és Danikával, vagy a falkával az udvaron) Belgiumba utazott, útlevéllel, a rá váró hihetetlen boldogságról még nem is álmodva. Böbe ma két ember szeme-fénye, aki március 15-én kokárdát kap és aki boldogan ugrándozik a tengerparton, pedig Farkaslyuk egyik rosszhírű utcájáról érkezett hozzám, vidám kölyökként ment tovább, és ma pedig a világ egyik legboldogabb élőlénye. Nekem barátságokat hozott, úgy hiszem, szétszakíthatatlant, és így hoz el szép lassan mindenkit az utamba a Jóisten, és én pedig egyre csak tanulhatok, mi különbözteti meg a rossztól a jót. Akkor is, amikor nem látsz a fáradtságtól sötét hajnalon, meg akkor is, amikor már annyi jön rád, hogy kiutat sem látsz, akkor is, és mindig tudnod kell, mi helyes és mi nem. Életutakat látsz, keresztezik napjaid, a kutyák egyre több embert sodornak az utadba, és minden önkéntelen rezdülésed is vonzza a történést egyébként is, és tudnod kell látnod, ki tesz Isten akarata szerint és ki nem. Biztos vagyok benne, hogy ez a három kiscica nem hiába született meg, és abban is, hogy aki halálra ítélte őket, az akkor és ott számolni fog ezért. A hang nélküli szenvedést látva éjszakánként azt kívántam, az, aki miatt ez van, az is szenvedjen ugyanígy. Aztán elcsendesedtem, és azt gondoltam, én ilyet nem kívánhatok, nem ítélkezhetek, nem az én tisztem. Nálam milliószor mindenhatóbb az, aki ítélkezni fog… És ebbe már belenyugodtam. A három kicsi babámat is ő vigyázza már, ha nem hinnék ebben, nem bírnám ki, amikor nem sikerül. „Ha nem hiszed el hogy az élet tényleg örökké tart, hiába úszol, belefulladsz, pedig ott van a másik part.” Én így élek túl… Hogy mit éreztem, amikor a kis Picsogi is meghalt? Végtelen dühöt és csalódottságot, hogy még neki se… Háromszor szakadt meg a szívem az öt napunk alatt. De ha újra ott állnék, a saját esélyes fájdalmam nem akadályozna meg, hogy belefogjak. (akik tudtak róla, mi történt, két csúnya mondat hangzott el: „ te már megszoktad az ilyesmit” /nem, „barátom”, a halált és valakinek az elvesztését nem lehet megszokni, de neked ezt úgyis hiába magyarázom/ és az, hogy „minek vitted őket haza, magadnak kerested, hogy fájjon” /ezt már nem is kommentálom, erre csak azt tudom mondani, nem az én fájdalmam számít, hanem hogy egy lélek szeretetben indul el innen, de azt hiszem, felesleges lett volna a témába bonyolódnom/, csak fáj, hogy emberek ennyire lélek nélkül gondolkodnak.)

„Az az utad, amit vakon jársz!”

És most, ha van kedved /tudom, kissé hosszúra nyúltam, de ez mind kikívánkozott/, hallgasd meg az érintett dalt, én mindenkinek csak ajánlani tudom!

http://www.youtube.com/watch?v=c8cl9aMV6Zc&feature=related

Isten Veletek, Huncutka, Vitézke és Picsogi…! Nőjetek nagyra odafent!

Fazekas Ildikó Ózd, 2011. április 30.