Mandyke nélküli napok…
A lelkem úgy védekezik a Mandyke elvesztése miatti fájdalom ellen, hogy nem enged nyugodni, pihenni, hanem hajt, csak hajt. A péntek és a szombat fátyolon keresztül zajlott, nem igazán voltam jelen, de azért három kutyát minden gond nélkül ivartalanítottunk a két nap alatt, és elugrottunk Farkaslyukba is keresni az ott csavargó beagle-t, mert meg van a gazdája, de sajnos nem találtuk. Anikó is volt nálam, vigasztalni, sírni velem, hozott gyógyszereket (közte Mandykének való is) , plédeket, de én ebből az időszakból csak a kegyetlen fájdalomra emlékszek, arra, hogy azt akartam, ébressze fel valaki Mandykét, vagy ébresszen fel engem Nem voltam százszázalékig jelen abban a két napban, felfoghatatlan volt a fájdalom. Hihetetlen sokat jelentett, hogy szombaton Bubó meglepetésként eljött hozzám, megszorítani a kezem, megsimogatni a lelkem, segíteni elengedni Mandykét… Aztán szombat estére rám tört a tenni akarás, az írás igénye, nem bírtam tétlenül feküdni.
Hajnalban megírtam Ózdi valóság – ezt ki vállalja fel? címen a heti borzalmat, amiben részem volt, kutyák felakasztásáról és tiltott viadalokról szól, itt Ózd környékén. Szétküldtem a helyi lapoknak, néhány tévé csatornának, és az embereknek, akik talán segíteni tudnak. Mert ezek a borzalmas halálok égbe kiáltanak! Csupán pár órát aludtam, mikor megérkeztek Gödről a legideálisabb gazdijelöltek, akik már alig várták, hogy az én drága Kisfröccsömet magukhoz szorítsák! Az összhang rögtön kialakult, kettő-és négylábúak azonnal egymás hullámhosszára találtak. Kaptak Kisfröccs sorstársai egy tárca konzervet is, nagyon szép gesztus volt a gazdiktól, és sajnos, ez igen ritka mifelénk. Örökbefogadási, oltási könyv, féreghajtó, tanácsok, tudnivalók, búcsúzkodás, végül Kisfröccs „köszönöm-puszi”-ja, szívemben a suttogás, átölelve őt :„Légy boldog, kis barátom, légy boldog!” és az én kis fajtiszta, drótszőrű, immáron ivartalanított, testileg-lelkileg helyre hozott, foxterrier védencem, aki egy hónappal ezelőtt az utcán csavargott, most elindult az új élet felé. Maga mögött hagyta barátait, Mandyke emlékét, az adománytesókkal és Alfonzóval töltött éjszakákat, a játékokat az udvaron, a szép lányokat, és elindult, hogy boldogan élhessen egy új, végleges otthonban. Alig volt időm kisírni magam (jó érzés volt ilyen szerető helyre örökbe adni, de hiába, nagyon megszerettem ezt a vidám, érzékeny kislegényt), már jött is az újabb meglepetés: jönnek az Őrszemék!!! Bertakata és Montypeti megérkeztek, megértést és melengető vigaszt hozva. Arról nem is beszélve, hogy mikor kinyitották a kocsi ajtaját, majdnem le kellett ülnöm. Hoztak 200 (!!!) kiló kutyatápot a drága Tőzsér Judit jóvoltából, valamint sok-sok tésztát, tápot, rágcsálnivalót a Budaörsi Menhelytől, és konzerveket az Őrszemtől!!! Hálás köszönet mindenkinek, aki fontosnak érzi, hogy az ózdi és környéki pocik megteljenek. Napról napra több az állat, akiről gondoskodnom kell, egyre több helyen éheznek a kutyák, macskák, egyre többen unnak rá hűséges barátjukra, és egyre kevesebben látják ezt meg. Nagyon jó érzés, hogy az ország több pontján megmozdulnak emberek, hogy az ózdi Foltosok, Plutók, Málnák és Bimbók boldogabban élhessenek. Katáék megismerkedtek a nálam élő védencekkel, egy hangos ugatás, egy morgás nem volt, mind örültek, kedveskedtek. Gömböc és Rebeka már ismerősök voltak, de volt kivel összehaverkodni. Holle hatalmas termetével, Málna ugri-bugri természetével, ki mivel nyűgözte le barátainkat. Kata a bentiekkel is megismerkedett, akik épp sziesztáztak. Monty cicát (ő megy majd Lakos úrhoz) szerettem volna megmutatni, akinek tisztára Montypetis szemei vannak, de ő szokásához híven úgy eltűnt a szobában, mint a kámfor-fél az emberektől, mert őt nagyon megverték, úgy került hozzám… Hirtelen ötlettől vezérelve megkértem Katáékat, szaladjunk ki Kiskapudra, az ottani védenceimhez, vigyünk kaját. Mikor a még két meglévő Picúr (a másik kettőt agyon lőtték a vadászok!) kiszaladt elénk, szakadt gúnyájukban, a maguk kis nyomorából, Katával egyszerre gondoltunk ugyanarra. A többiek megetetése után a két Picúrt kocsiba tettük (KicsiPicúrt kicsit kergetni kellett, mikor rájött, valamire készülünk), mert rájöttem az egyértelműre: a két demodikózisos, alultáplált, keveset szeretgetett kis keveréknek nálam a helye. Ma este már nem árválkodott üresen Mandyke helye, és bár Őt pótolni sosem tudják, rengeteget fognak rajtam ők ketten segíteni. Nagyon féltek, egész úton, összebújtak, míg Katáék szembesülhettek a kőkemény ózdi helyzettel, hiszen Várkonyon vezetett át az utunk: mindenhol sovány, kint csatangoló, kocsikat kergető négylábúak, illetve láncon vezetett, kemény felépítésű harci kutyák. Nyomornegyedek, ahonnan a semmiről sem tehető, ártatlan állatok segélykérése ki tudja, mikor jut el valahova… Mikor hazaértünk, BarnaPicúrnak könny folyt a szeméből, annyira félt, hogy most mi fog történni. Katáéktól szeretettel elbúcsúztunk, majd istápolni kezdtem a két jövevényt, akik összebújva vacogtak a sarokban, de már falatoztak a kezemből. Apró KicsiPicúr megható módon morgott a jámbor Hérára, védve a másfélszer akkora, ráncos, betegebb testvérét, akikkel hosszú éveken át éltek egymásra utalva, egymást védve, a maguk kis nyomorában. Mandyke emlékére kezet nyújtok a legszerencsétlenebb kutyák felé, akiknek orvosi kezelése, szocializálása a legtöbbet követeli, az olyanoknak, mint a Picúrok. Erről majd később kifejtőbben írok. A lényeg: Mandyke vitaminjai most már újra hasznosan állnak az előszoba szekrényen, két újabb ártatlan lelket hivatnak meggyógyítani…. A két Picúr pedig az én szanaszét szakadt lelkemet fogja cserébe foltozgatni. Mandyke nagyon hiányzik, egyelőre akkora az űr bennem, hogy azt ép ésszel már fel sem lehet fogni, de köszönöm mindnyájótoknak, akik tartjátok bennem a lelket, nagyon jól esik, hogy ennyien átérzitek: Mandyke egy hős volt, egy pótolhatatlan barát!
Lassan pihennem kell, reggel jönnek Alfonzóért, neki is bejött az élet, az állandó verésből és éhezésből kimenekített csepp agglegény, ivartalanítás, chipezés és oltások sorozata után Németországba költözik, hogy nyomasztó múltját végleg maga mögött hagyhassa.
Ildikó
2010.02.28. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
