Bent vagyok
Ildikó 2010.03.29. 00:15
Egy hajnalban született vers, mely ki tudja mióta ott élt már bennem, kavarogtak szavai, sorai a lelkemben, de 2010-et kellett ahhoz írnunk, hogy világra jöhessen. Ez a vers Róluk szól, rólam és Róla. A képen Holle, akivel egyértelműen találkoznom kellett, de lehetne akár Dorka, Foltos, Borzas, Jákob, Lara, Picúr, Liza, Fáni, Bosco, Falco, Bobbi, Mylédi, Babi, és sorolhatnám Őket napestig, és aztán virradatig, és csak mesélnék, Róluk, rólam és Róla. Mert minden név mögött ott egy sors, egy félig megismert történet, és ott vagyok én is, és a hitem. Aki azt gondolja, hogy bizony ő megmenti a bajba került állatokat, és ezért nekik hatalmas szükségük van őrá, az szerintem csak félig látja a dolgokat, vagy félig érzi. Az én olvasatomban teljesen egyértelmű: amekkora szükségük van megmentettjeimnek rám, éppen akkora, vagy még nagyobb szükségem van nekem Rájuk. És arra, hogy megmentsem őket. Tudja azt a Jóisten, miért küld a kóbor kutyák mellé kóbor embereket is. Hogy legyen kiket megmentenie a kutyáknak. Ez a vers én vagyok.
Bent vagyok
Bent vagyok. A kutyával lélegzem.
Szétnézek a riadt lelkében.
A test enni kér és oltalomért kiált,
A tekintetben Isten siratja a Fiát.
A kereszt rám talál, magamra veszem,
Ez a sebzett lélek az én hites szerelmem.
Egy kis élet, önmagának az egyetlen,
Irgalmat kér és kap tőlem.
A magam örömére is cselekszem,
Muszáj minden elhagyottat szeretnem.
Sebei forróságát enyhítem,
Éhező testét kezemből etetem.
Rühöt, bolhát, kullancsot,
Férget, tetvet pusztítok.
De már bent vagyok. A kutyával lélegzem.
A hűséges lelket kérdezem.
Kérdem őt múltról,
Szépről és rosszról,
Emberekről, egy udvarról, házról,
Kölyökkori postás-ugatásról.
Rajzolódik egy sors, egy élet,
A kínokra ránézni félek.
Mennyi gonoszság, kegyetlenség sejlik fel,
Egy ártatlan lélek mit elvisel.
Senki nem állíthat meg, már látom a kutyát,
Úgy mozgom lelkében, mint egy régi barát.
Kívülről lánc és verés nyomait viseli,
Éhezés, fagy, betegség esélyeit tizedeli.
Ám most már itt vagyok, vigyázni jöttem,
Nem számít, kik voltak itt előttem.
Az én erőm több, mert hit van mögötte,
Nem akaszthatja meg az út göröngye,
Mélyről jön, igaz és egyértelmű,
A bennem állított kereszttel egyenértékű.
Én hiszem az állatok lelkét, és tudom,
Az ő életük ránk bízott gyámság és hatalom.
Hatalom önmagunk önzése felett,
Mások létezésére figyelmeztet.
Az élet szentségének tiszteletére,
A saját tetteink végtelen erejére.
Nem bújok el, az én keresztem megtaláltam,
Magamra vettem, és súlya alatt erősebbé váltam.
Hiszem, hogy az utam kóbor kutyák közt vezet,
Mindent adva magamból az elveszetteknek.
Nézz rám, te elkínzott, legyengült kutyalélek,
Meggyógyítalak, bár sebeidtől félek.
Nem a vértől, nem a gennytől borzongok,
Hanem a lélektől, mely fájdalmat okozott.
Miért, miért, feszül meg bennem a kérdés százszor,
Ennyi rosszat miért kap egy ártatlan a világból?
De nem számít már mindez, itt vagy velem
Elvezetett hozzám a legfensőbb kegyelem.
Bent vagyok. A kutyalélekben térdig járok,
Simulunk egymásba, mint a régi barátok.
Az én lelkem szomjazott rád,
Felmelegítesz, mint egy kiskabát,
Neked egészében mutatom meg magam,
Nem játszok szerepet és nincs hamis szavam.
Benned megbízom, és téged hiszlek,
Rajtad segíteni születtem meg.
Bent vagyok, lüktet a lélek az ujjaim alatt,
Pumpálja beléd az életet, mint az a lenyelt falat,
Melyet, fejed felém fordítva, megköszöntél,
Mikor tekinteteddel belém költöztél.
Barátságunk örök és kőbe íródik,
Nem eldöntött soha, ki mentett meg kit.
Te látsz engem, eddig kóboroltál,
Házamban otthonra találtál.
Többé nem vagy egyedül, én itt vagyok,
Önmagamból lopva, mindent neked adok.
És ahogy kerekedsz, fényesedsz és bizakodsz,
Úgy lesz egyre szebb minden egyes napod.
Ahogy a lelked gyógyul, úgy épül a tested,
A rémálmokat lassan elfelejted.
Ahogy erősödsz, úgy enged bennem az aggodalom,
Hiszem, hogy megmenthetlek, nem csak hinni akarom.
Láttalak, amikor senki nem vett észre téged,
És te a sok csalódást bizalomra cserélted.
Alkut kötöttünk, te a lelkedbe engedtél oda,
Én a lelkembe és az otthonomba.
Ismerlek, láttalak a halállal táncolni,
Ismersz, láttál a halállal harcolni.
Tudom, ki vagy, tudom, mitől félsz,
Tudod, ki vagyok, sokszor az én kedvemért élsz.
Kóbor kutyának hívnak, én nevet adok neked,
Te hálából megmutatod, mi az a szeretet.
Magadhoz engedtél, amikor a világ elárult,
Átlépted küszöböm, az ajtó bezárult.
Kint maradt a kín, az éhség, a közöny.
Míg én őrzöm az ajtót, közétek be nem jön.
Megmentelek téged, te megmentesz engem,
Kóbor kutyák öltöztetik díszbe a lelkem.
Bent vagyok, a kutyalélekben mélyen,
És láss csodát, ott nézett rám először az Isten.
Fazekas Ildikó
2010.03.28.
|