|
2009. október 17., lakossági bejelentés, a Tesco környékén két kutya fekszik a bokrok közt, az egyikük jó ideje ugyanabban a testhelyzetben. Talán még nem késő... Bejelntő értem jött pillanatok alatt, és már ott is voltunk. A borkok közt bújtak meg. Illetve már csak Ő, a pici, aki hősiesen védelmezte társát, nem tudva, nem értve, hogy akit őriz, az már csak egy élettelen test. Valaki nagy erővel és sebességgel elütötte őt, telibe kapva az életért ugró testet, majd hátra sem nézve, tovább hajtott. Kutyánk elvánszorgott a bokorig, maga után csalva a kicsit, még ekkor is rá vigyázva, őt óvva a száguldó gyilkosoktól. A bokrok közt, kis társa hű védelme mellett elszállt egy kutyalélek, el erről a világról, el egy másikba, ahol nincsenek száguldozó hóhérok, halált osztó kamionosok, csontot törő karosszériák. Ott már nyugalom van, és békesség, ám kis társad ezt nem értette meg, és követelőzve ugatta a világba: "a barátomat akarom!". Úgy megvigasztaltam volna, úgy magamhoz öleltem volna, hazahozni, megnyugtatni, úgy akartam, de nem volt rá lehetőség, ugyanis nem tudtuk megfogni. Iszonyúan meg volt rémülve, a tekintetét sosem felejtem el. A semmit sem értő, riadt kutyaszemeket. Hosszas próbálkozás után végleg eltűnt a látókörünkből. Halott barátjának megadtuk a végtisztességet, nem bírtam volna ki, ha az épphogy kihűlt testét lélek nélküli emberek meggyalázzák. Banditának neveztem el, ha életében megismerhetem, biztosan ez a név illett volna rá. Egy huncut, játékos, kedves kutya volt, ránézésre is, akinek az értelmetlen halálától egész nap rázta a lelkem a hideg. Szomorúan telt a nap további része, nem ment ki a fejemből a két barát. Azt hittem, ettől nehezebb már nem lehet, hiszen végülis senkin sem tudtunk segíteni. De rájöttem, a szomorúság, a fájdalom is megtudja hatványozni magát. Este csörög telefonom, egy izgatott, reménykedő női hang kérdezi, nem fogadtam-e be a kutyájukat, mert kiszöktek, és az egyik nem ment haza, csak a társa, a kölyök, pedig össze voltak nőve, és a gyerek csak sír egész este, meg hát ők is idegesek, mi lehet Pocakkal. Félve kérdeztem, hogy nézett ki a kutya, és fiú vagy lány volt-e. Világos barna, szakállas, középtermetű fiú. A válasz elhozta életem egyik legnehezebb pillanatát: nekem kellett elmondanom az érezhetően aggódó családnak, hogy barátjuk, Pocak, meghalt, és már mint Bandita, fekszik egy méltó helyen. Először teljes csend, aztán elszorult torok érthetetlen suttogása, majd eszméletlen sírás. "Nem, Pocak, nem!!" hallom egy kisgyermek őszinte fájdalmát, és a szívem azonmód ketté hasad. Egy őrült száguldozó, vagy egy mobiltelefonjára figyelő sofőr nem csak egy fiatal kutya életét törte kettté, hanem egy első barátság szentségét is- Pocak két igaz barátot is maga után hagyott, és szerintem az ő gyermek-kölyök lelkük ezt sosem fogja tudni igazán feldolgozni. Ez a történet arról szól, hogy amikor azt hisszük, hogy menő a száguldásunk az utakon, vagy a ritmusra figyelő vezetési módszerünk, akkor valójában életeket veszünk el, és szíveket törünk össze. Most őszintén, megéri???
Utószó: bár az eseményeket sokan látták, sem autót, sem rendszámot nem látott senki... Ha őket ütnék el, ők mit szólnának ahhoz, hogy aki tudja, ki tette, az félelemből vagy közönyből, de hallgat. Mint a sír. Mint Bandita sírja...
Fazekas Ildikó Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
