HEROSZ Ózdi Szervezete, 2011. ősz második harmada

Hét elejétől nem volt internet-elérhetőségem, ezért csak most tudok összefoglalóan jelentkezni a történtekkel…

Október, november…

   Annyi minden történt az utóbbi hetekben, hogy még ahhoz is alig jutottam, hogy a legis-legfontosabbakat kiírjam, többek között a területünk hírét, illetve az életveszélyben lévő, vagy a gazdira váró négylábúak sorsát, ezért most megpróbálom összefoglalni mi minden történt az ősz második harmadában.

   Kezdem talán ezzel: Az újtelepi kutyus néven elhíresült kölyök kutya időközben felnőtt, ereje teljében lévő, fiatal németjuhász keverék kan vált belőle, és Vivien és Jani jólelkű közreműködésével sikerült végre kimenekíteni üressé lett otthonából. A kutyus a Büffencs nevet kapta, és Vivien révén ideiglenes, új otthonában igazán szerető kezek közé került. November 11-én sikerült a támogatók segítségével ivartalaníttatnunk és oltatni őt, így már csak a szerető gazdi hiányzik a valóra vált álomból, várjuk jelentkezését… Büffencs addig is igazán jó kezekben van, csak most már túlságosan megnőtt a négylábúak száma, ezért mielőbb jöhet a nagyon szerető gazdi! Büfi etetését, ahogy tudom, rendszeresen segítem, orvosi költségeit kis szervezetünk állja.

Hasonló szerencsés hírekkel jelentkezik Kacsa (alias Csufi, Csernelyből) és Sztálin (alias Negró Szennáról), akiket még október végén sikerült az utolsó pillanatokban elhelyeznem. Mindketten, két nap eltéréssel a közelünkben élő Gyuszkóék próbatermének szerető udvarára költözhettek be. Ami a legszebb az egészben, hogy ha nem adódik el a ház, akkor akár életük végéig is maradhat a két kutya. Nap mint nap látom, hogy Gyuszkó és családja és barátai és a zenekar, mind-mind megszerették a két kutyát, és Kacsa és Sztálin is igaz barátságot köttetett. Kacsa mint egy valódi, elkényeztetett amazon uralja a terepet, Sztálin pedig kezdi megtanulni: végre szeretik és aggódnak érte. Pár hete a nagylelkű támogatásoknak köszönhetően több más mellett jutott végre a két kutyus oltására, és Sztálin-Negró ivartalanítására is. Kacsa is át fog esni idővel a műtéten, de most még kölyök ehhez, úgyhogy még van pár hónapunk gyűjteni rá. Veszélyben ilyen téren már nincsen, társa ivartalanított, más kutyus pedig nem tud bemenni. Sztálin és Kacsa jó kezekben van, etetésüket, ahogy tudom, rendszeresen segítem, orvosi költségeiket kis szervezetünk állja. Kacsát egy hete hirdettem, amikor is sintértelep rácsai kerültek testközelbe, ismeretlenül a szívem szakadt volna az őzikeszemű leányzóért, ezért a nagyobbik kutyust váró Gyuszkót rábeszéltem a kis Csufira is, szerencsére nem volt nehéz, látatlanban megsajnálta a kutyust, és bár először túl kicsinek és félénknek vélte, ma már kutya és ember érezhetően egymás kölcsönös szerelmesei. A Kacsára keresztelt kislány már első éjszaka védte új otthonát, kis sápadt kutyagyerekként az ajtó előtt ült és feladata teljes tudatában figyelt a sötét éjszakában. Az első éjjelen többször lementünk megnézni őt, mert aggódtam, akkor voltam tanúja ennek a megható, felnőttes hozzáállásnak. Két napon át ő volt az udvar egyedüli lakója, ezért először nehezen fogadta, amikor szombat délután megérkeztünk egy új, nagyobb kutyával az ő területére. Negrót már több, mint másfél éve ismertem, tartására lakossági bejelentés érkezett, ezért kimentem, ahogy tudtam, Szenna végére, kiderült, vendégünk a kocsmában a gazdája, ezzel könnyebbé is vált az egyezkedés Negróka sorsán. Ennivalót rendszeresen küldtem neki, ha tudtam, meg is látogattam, mindig úgy tudott örülni ez a fekete, jobb sorsra érdemes kutyalegény, akit hiába hirdetgettem, valamiért soha nem akart senki… Körülményei azért idővel valamelyest javultak, de szeretetet és törődést senkitől nem kapott, sosem tanították meg semmire, az alázatos félelmen kívül… Aztán egy napon ez a csapnivaló, de legalább velem szemben korrekt gazda meghalt… Törékeny, apró anyukája itt maradt nagyon öregen és nagyon betegen, egyedül az energikus, erős testalkatú fekete kutyával. Ami tőle telt, megtette, bejárt hozzám a kocsmába, inni sosem ivott, kutyakajáért jött, amikor csak ereje engedte, látogattam én is, és közben lázasan törtem az agyam, hova menekítsem az én fiatal, hű lelkű barátom… A néninek valaki sintértelepről beszélt, megoldásként kínálva, ezer szerencse, hogy a süket és vak, lágyuló agyú öreg nénikét a becsülete hozzám küldte vissza, megkérdezve a véleményem, én két hetet kértem, annyit adjon, és elhozom a Negrót, ő rábólintott, kétnaponta ennivalóért jött, és én nem mondtam el neki egyszer sem, hogy hova is teszem azt a kutyát, nem mondtam, mert tudtam, úgyis betartom az ígéretem. Nemcsak a néniét, hanem elsősorban azt, amit Negrónak ígértem az első találkozásunk utolsó perceiben: meg fogom menteni és elviszem egyszer. Magam sem gondoltam, hogy ilyen sokára mozdul majd valamerre a Negró sorsa, akit a Jóisten egy zenekar fiatal tagjainak szívén át mentett meg, így segítve engem az ígéret beváltásának nyugalmához. A ház eladás ügye már régóta terítéken van, de senki nem tartja valószínűnek a megtörténtét, de azért ezen szoktam aggódni. De bízom benne, hogy a Jóisten már odafentről régóta igazgatja a dolgokat, a Negró és a Kacsa sorsát, ami egybeforrt, nem csak egymáséival, de a Gyuszkóéval és a mienkkel is. És olyan megnyugtató úgy hinni, hogy mindez elrendeltetett…  Látva Kacsa és a Sztálinná avanzsált Negró lelkének és testének rohamos erősödését, a kialakult ragaszkodást minden irányban, és az állatorvosi teendők háromnegyedének biztos tudatával, megnyugodtam én is… Kacsa és Sztálin, köszönik szépen, jól vannak, és Gyuszkó meglátása szerint mindketten kimondottan muzikálisak, ahogyan Hektor is az volt… Sokunk jó barátja, a cicák hű pártfogója, az epilepsziás, öreg Hektor augusztus végén elköltözött erről a világról, ő adta át otthonát ennek a két bajba keveredett léleknek, még halálával is csak a jót közvetítve…

Az októberben dobozban a kapunk elé tett, vad és kiéhezett kiscicák mind az öten nagyon gyorsan szerető gazdira találtak, azóta is csak szép hírek jönnek felőlük. Már itt nálam hamar megszelídültek, a legbátrabb a kis Bátor volt, aki nagyon hamar bizalmat szavazott nekem, és ezt sosem fogom elfelejteni neki. Őt hagytam a legvégére, tőle volt a legnehezebb megválnom, ismét Bogi barátnőm hozott egy szerető családot az utunkba, akik azóta is nagy-nagy szeretetben gondozzák az én kis manómat. Ő győzte meg a többieket a legelején, hogy ne féljenek, ő hitte el elsőnek: szép is lehet az élet. Mind az öt kiscica lakásba, szerető kezek közé került.

   Rajtuk kívül több bajba került cicát sikerült e kb. másfél hónapban, az erdészház kedves lakói több, halálra ítélt cicát egyetlen esélyükként fogadtak, biztos otthonba adhattam hozzájuk mindegyik száműzött kis lelket, mert a szívük végtelen. Azonban Erika néniék lehetőségei egyre korlátozottabbak, két hetvenen felüli, kemény munkában megedzett, de még el nem fáradható, idős ember, minimális bevétellel, sok és mindenféle állattal a házban és a ház körül, malacok, lovak, szamarak, tehenek, és mindnek neve van, rajtuk kívül egy kisebb falkára való kutyával, akiket a hegyek közt vezető úton valaha kidobtak. Sokuk talált már otthonra ennél az erdészháznál, ahol szabadon tartva, ellátva és szeretve élhetnek. Több cicát is magukhoz vettek már, leginkább tőlem, és az ember különösen szereti a doromboló és önálló népséget, úgyhogy ők, mikor csak kedvük tartja, a lakásban is tartózkodhatnak, ágyba is fekhetnek. Ez a két ember a hátán viszi, amit kettőjükre bíztak, jó szívvel, tiszta lelki-ismerettel, de a házuk teteje beázik, mert a cserép az elfáradhat, az ember, az nem… A vagány, fiatalos, de az életet jócskán kiszolgált Erika, a szálegyenes hátával és jellemével, és az ember, a pipájával összenőtt, nagyhangú ember. Hát ők élnek ott a hegyek közt, a világ egy csodaszép, még maradt darabjában, ahová öröm kijönni, két munkában elfáradt ember és számtalan, elégedett állat otthonába. Ők nem kértek, nem panaszkodtak, anyukám és párom vetették fel, hogy látják, hiányos a tetőcserép, igen, sajnos, áznak is egyre jobban, én már csak ott eszmélek a kis megmentett komondor simogatása közben, hogy már a helyemben ígéretet is tettek, hogy majd valamit kitalálok. Hát, mit is tudnék én kitalálni, az én házam is ázik évek óta, mégis többször és jobban kínoz az erdészház hiányos cserepe, mint a mienk, két megfáradt, nyíltszívű, egyszerű ember, akiknek egyszer csodát ígértek, és ők egyre csak várják, hogy vajon megtörténhetne-e? Nem szoktak segítő, támogató kezekhez egyiken sem, a maguk ereje vitte őket mindig, de az meg fogy, a lassan atomjaira hulló tetőzet most fogást talált rajtuk, biztosan érezték is, ezen a télen ebbe belebuknak, de akkor is csak haladtak tovább, hiszen annyi élet függ rajtuk és erejükön. Én így látom őket. Meg a hitetlenkedő, de mégis csillogó szemeiket látom, amikor megértették, elég lenne egyetlen embert találnunk, aki felajánlana bizonyos számú cserepet (nem kérnek luxusminőséget távolról sem, szerény kis igények társulnak egy szerény, mégis elérhetetlen álomhoz… ), mert ez is egy út, így a lakásuk sem menne tönkre, és ők is újra hitükre kaphatnának. Mert most még hinni sem merik, csak néha el-elképzelik, milyen is lenne, ha egyszer az életben valaki nekik szeretne - cserébe semmit sem várva - segíteni… Talán még az is megtörténhet, hogy egyszer valahol ezek a szavak utat törnek maguknak, és két munkában megfáradt, nyíltszívű embernek…

 Visszatérve a cicákhoz, most szintén éldegél egy kis mindenhonnan száműzött minálunk, ő éppen a fürdőszobában, mert ott meleg van és nem lakik más, élvezi, dorombol, játszik, és sokat hízeleg. Ő Kefír, nekem olykor Elvíra, a 4-5 hónapos, különleges, csodaszép cicalány, akit gazdája nem tudott már pár napja etetni, amikor helyet kért számára nálunk. Az éhes állatpoci kihozta belőlem az elvártat, nem tudtam nemet mondani a gyors elhelyezésre. Eleinte nehezen, de aztán annál inkább sikerült feloldódnia és megnyílnia. Kefírke, aki olykor Elvíra, jól érzi magát, de még boldogabb lenne, ha bent élhetne a szobában a gazdáival, mert ő igazi szobacica, azon kívül kecses, kényes, kedves és öntörvényű. Minden értelemben nagy játékos… Szobatiszta, egészséges, nem eszik sokat, de elég válogatós. Szerető gazdájára vár mielőbb.

Október utolsó napján igaz barátot engedtem el a Nélkülembe, egy új, szerető otthonba, és csak azért tudtam saját szívemet legyőzni, mert a kutya érdeke nem az, hogy itt maradjon. Hanem az, hogy olyan helyre kerüljön, ahol az itt újra felépített lelkét sosem hagyják majd összetörni, és ahol sokkal több figyelmet kaphat, mint itt, ennyi szeretetre éhes lélek közt… Mert bár sosem könnyű, de mindig vannak, akiket nagyon nehéz, akik a „nagy arcok” közt legnagyobbakként tekintenek rám. Akik útja az enyém elé volt rendelve, és akik elé az én sorsom volt terelve. Találkoznunk kellett… Emberek közt is, állatok közt is, nekem is, neked is, mindenkinek van ilyen. Hát, ilyen volt nekem Natasa… Natasa, a birka-gnú keveréknek tűnő, hatalmas termetű és mély lelkű kutyalány, aki egy nyári, fülledt éjszakán jött, régen nagyon közel álló, eltévedt emberek hozták, az MTH-nál találtak rá, csavargott, félt és segítséget kért. Ekkor már tudtam az aláírás-gyűjtésről, tudtam, sokak életével játszok, ha ezt az egyet meg akarom menteni. Mégsem számoltam más lehetőséggel. Bár veszekedtem az Őt éjszaka és ebben a helyzetben idehozó, amúgy sem szívlelt emberekkel, de a hatalmas, összeszakadt kutyáról le nem vettem többé a kezem. Aztán a párom is kitört magából, amikor megtudta, hogy mit tervezek, mert ő is nagyon félti a többieket, és ekkor még csak annyit tudtunk, hogy baj leselkedik a kutyák száma miatt. Választás elé állított és veszekedett, és bár az éjszakát átsírtam, az összepakolt cuccai mellett, a döntésem ereje még mélyebbre írt érzésből táplálkozott. Natasa tehát, mindennek ellenére, maradt. Reggelre szerencsére megnyugodtak a viharossá vált kedélyek, és párom nem csak mellettem döntött, hanem meg is értett végre igazán, és Natasát is –minden kezdeti igyekezete ellenére- iszonyúan megszerette. Hetek, hónapok teltek el, és a báránybőrbe bújt kutya teljes jogú falka-és családtaggá vált. Eleinte kerestem a régi gazdit, de senki nem jelentkezett a fiatal, komondor keverék leányzóért. Egyszer, egy vasárnap délelőtt aztán a munkahelyemen kerestek Natasa-ügyben , Anyukám megadta a számom, csörgött a telefonom, egy magyar, Szlovákiában élő férfi szlovák barátja nevében hívott, mert hogy az úri ember nagyon szeretné Natasát. Elmondtam a részleteket, lekérdeztem, amit le lehet, aztán megegyeztünk abban, hogy majd keresnek, hogy áll az ivartalanítás ügye. Az ősz elején ez is megvalósult, kerestek is addig többször, személyesen a pult mögött a kocsmában, meg telefonon is. Minden olyan szépnek tűnt… Aztán egy szombat délután ötre megbeszéltük a nagy napot. És előző este kint ültünk épp az udvaron a kutyusokkal, amikor is Natasa, az én lelkemen keresztül megérezve, magába szívva a holnap izgalmát és a várt események súlyát. Hozzám bújt, mancsát nyújtotta, ölembe fészkelődött, és sokadjára tette azt, amivel mindig elvarázsolt: elém állt, és két mancsát vállamra helyezte, szemeit pedig az enyémekbe mélyesztette. Búcsúzott a barátnőm és köszönte, amit kapott. Én pedig ugyanezt tettem. Másnap nem jöttek… És többé nem is jelentkeztek, elérni sem lehetett a pozsonyi emberekről… Innentől kezdve Natasa kifordult magából, verekedett az ennivalóért a többiekkel, éjszakánként vonyított, tőlünk mind erőszakosabban követelte a figyelmet, de mindezért haragudni sem igazán tudtam rá. Hiszen jól tudtam, mit élt át: átírták a sorsát… Ösztönből is, lélekből is érezte: már indult volna, és cserben hagyták… Sokat beszélgettem vele erről, elmeséltem neki, én mit érzek ezzel kapcsolatban, és ő lassan megértett mindent. Megnyugodott, és tudta, még nem jött el az ő ideje, mert tőlünk nagyobb, és mindent lát az, aki egyengeti az utunk… Volt októberben az az örökbefogadási napunk a Szüreti bálon Csépányon, amit ott hagytunk Kassai Danira és a Bárka Színpadra, mert Dollyka életéért kellett Barcikára rohannunk. Ekkor egy hölgy kiszúrta magának a produkatív, barátságos Natasát, ám végül mégsem jelentkezett. Ám idővel kiderült: nem csak egyetlen ember látta meg akkor Natika mély lelkét. Ám előbb hetek teltek el ismét, a nagylány még mindig a felépülés szakaszában járt, hiszen annyira lerobbantan, sebekkel telve, lesoványodva érkezett, hogy az itt töltött hónapok ölelése sem tudta teljesen helyre hozni. Ám az úton elindult kifelé a mélységből ez a rendkívül őszinte lelkű kutya, akit az őt kergető kezek azon az éjszakán a legjobb helyre űztek. Sosem fogom elfelejteni a mélybarna szempárt, a vállaimon pihenő baráti mancsok pihelelkű súlyát… Kedves lénye után egy ismerős, jólelkű család érdeklődött Centerből, akik nagyon megörültek a ténynek: Natasa még örökbe fogadható. Megbeszéltünk jó pár dolgot, és innentől felgyorsultak a dolgok. Tudta azt az élet, hogy kicsit megkésett, és most már sietett. Hétfőn délelőtt kiálltam a ház elé az én nagyra nőtt barátnőmmel, aki hitte is, nem is, hogy eljött a nagy nap, ám bízott az én érzéseimben, és félelmek nélkül követett a biztonságot jelentő otthonából kivezető útra. Mert ahogy én, úgy ő is tudta: az út mégis hazafelé vezet… A család megérkezett, én zavarban voltam, mert legszívesebben csak öleltem volna még utoljára magamhoz az én nagy bárányomat, mielőtt végleg elengedem és másnak adom, mint annak idején Sandokant, Hollét vagy Leilácskát, vagy ahogyan majd Lénártkát fogom… Igaz barátom mind, akit utamba vezet az Ég, de Natasa azok közül való volt, aki a legnagyobbak, legigazabbak közül való…És a Jóisten jól tudta, miért késleltet, ez a drága kutya a legis-legjobb gazdik családjába került. Papírok kitöltve, oltás ára és adomány a többieknek szeretettel átadva, tanácsok, tudnivalók felsorolva, sírás visszafojtva, kezek simogatnak, lelkek búcsúznak és köszöntenek, két barát elengedi egymást, hogy új barátságok születhessenek… Négy láb beszáll egy autó hátsó ülésére, ölelő karok várják, szívében bizalom és hit, szememben egyik könny követi a másikat, integető kezek, megnyíló lelkek, kettévált egy út, otthonról haza…Isten Veled, barátom, Natasa, légy olyan boldog, ahogy azt én kívánom…

És más barátok, örökérvényű falkatagok is elindultak ezekben a napokban az új élet álomszép világába… Kószát még áprilisban fogadtam be, miután kezek a híd alól kimenekítették őt. Fiatal, szertelen, életvidám jelenséggé vált a kis, törékeny Kósza, aki után Frankfurtból is érdeklődtek nagyon jó emberek, azonban ők végül Titike mellett döntöttek, azonban Kósza virtuális gazdiságát jó szívvel vállalták, nagylelkű támogatásaik révén Kósza ivartalanítva, oltva, vesebetegségére kezelve lett. Egészséges, játékos, hízelgő hétördögként várta a nagy napot, ám hosszú-hosszú heteken, majd hónapokon át úgy tűnt, mindhiába várakozik. De én most is, és mindig, nála és mindenkinél tudom: tudat alatt és lélek mélyén Kószát is várja valahol valaki, csak talán még nem is tudja, de egyszer csak megérkezik majd. És így is lett. Október utolsó estéjén csörgött a telefonom, egy kedves hölgy hívott, az egész család nevében kutyus után érdeklődött, felnőttet szeretett volna, és nagyon megörült az ivartalanítottságnak. Másnapra, Halottak napja volt ekkor, találkozót beszéltünk meg, déltől dolgoztam, úgyhogy igazodtak a korai időponthoz, mert már nagyon vágytak egy kutyusra. Meg is érkezett időben a szerény, kis család, két jól nevelt, szépen öltöztetett, illemtudó, tiszta arcú és tisztalelkű gyermekkel… Kósza esete megtanított engem is sok mindenre, ez egyszer majd egy önálló történetben megjelenik majd, most azt szeretném elmesélni, hogy mennyire örült az a csepp, törékeny leányka, amikor ez a család megérkezett, hogy mennyire produkálta magát, hogy mennyire mutatta ő: készen áll az indulásra. Eljött az ő ideje hát… A szülőknek elsőre megtetszett az aprócska, fehér kutyuska, de a döntést rábízták a gyerekekre. A kislány és a fiúcska szinte egyszerre mutattak nagy lendülettel a nekik hízelgő Kósza felé, hogy „Őt szeretném”. És ezzel eldőlt egy fehér kiskutya sorsa, aki már olyan régen várta ezt a napot, és még sosem választott ilyen egyértelműen, még sosem akart ennyire elindulni. Elmenni ezekkel az emberekkel, egy új, barátságos kis otthonba, ahol ezután Ő lehet az egyetlen…

Légy boldog, kicsi Kósza, a híd alól jöttél, magabiztos és vidám kutya lettél, és a halottaink napján Te egy új élet ígéretét kaptad, mert kiválasztottak… Féléven át voltál családunk tagja, emléked belevésted az udvar és a ház minden szegletébe, és sok barát szívébe, soha nem fogunk elfelejteni. Csóváld még hosszú éveken át vidáman fehér farkacskád, légy igaz barátja két felnövekvő kisgyermeknek, akiket sok minden fontosra taníthatsz meg észrevétlenül. Légy boldog, Kósza, ahogyan én kívánom!

Ez volt kedden.

Aztán szerdán nem voltunk itthon (majd erről is mesélek), csütörtökön pedig a kis Patent is szerető otthonra talált. A pár hónapos tacsikeverék legénykét még idekerülése után szinte egyből „lefoglalta” egy család, kérték, várjak két hetet, akkor tudnák magukhoz venni. ÁÉn vártam is, mert bíztam az adott szóban. Aztán a megbeszélt időben nem jelentkeztek, és a telefont sem vették többet fel (akárcsak Natasa első gazdijelöltjei…Miért kell lennie ilyen embereknek? ). Az idő telt, Patent nőtt, újra hirdetni kezdtem, és szerencsére gyorsan célba is ért a vidám, hűséges kis kutyasors. Hívott egy kedves néni, Csépányról, pár nap múlva hívott újra, és hamarosan már meg is érkezett lelkes szomszédgyerekek kíséretében Patentért. Örülök, mert nagyon  helyre adhattam az annak idején éhesen, megverve az út szélén talált kislegényt, aki képes volt újra megtanulni bízni és hinni az emberekben, és éppen ezért még nagyobb felelősség biztosra tudnom, hogy új otthonában nem törik össze a szívét. Égiek kísérték a kis Patent sorsát is, a legbiztosabb kezek vették át ölelésemből…

Aztán most november 15-én újra egy jó barátot engedtünk el, én és a falka…Sok hónapja már annak, hogy négylábú Lettike pártfogója, kétlábú Letti szólt a Hangony végén kitett, elütött, sovány és szomorú kutyusról és segítséget kért számára. Míg a családból valaki itthon volt, addig beengedték udvarukra az árvát, de aztán sietni kellett, hogy segíteni tudjak, ezért nagyon megörültem, amikor átmeneti helyet találtam neki a jólelkű Marikánál, azonban

 pár hét múlva nem dönthettem másként, mint hogy hazahozom Lettikét Szentgyörgyről, ideiglenes otthonából, mert befogadójának párja egyre kevésbé tűrte meg a kutyust az udvaron. Úgyhogy hozzánk került végül Lettike is, aki teljesen felépült balesetéből, soványsága és félénksége pedig szép lassan múlni kezdett. Bár ez utóbbi inkább gyorsan, mert én már csak azt vettem észre, hogy a leányzó éppolyan, mint egy kisördög, aki mindig mozgásban van és sosem alszik, már majd nem elérte a Lisa-Dallas-Frida megtisztelően rossz kategóriát… Hozzánk költözése napján sikerült ivartalaníttatni távoli pártfogója segítségével, oltás, erősítés, minden megtörtént, és már csak a szerető gazdit várta. Csinált sok rosszaságot, hamar valódi, teljes értékű falkataggá vált, Naomi és Ribizli új barátként fogadták el, Szaki és Madam maguk közé vették rossz embert ugatni. Lénártkától külsőleg egyetlen dolog különböztette meg Lettikét, hogy neki megvan mindkét szeme világa, ezen túl a lányok csapatát gyarapítja, míg Lénártka félszemű legényke. De aki megismeri őket, az rájön, belülről két teljesen különböző világ a két kutya. Lénártka szerény, kitartó, lelkendező szeretete és Lettike vidám, szertelen rajongása két külön egyéniséget takar, és én mindkettőt ugyanúgy simogattam, amikor álmukban a múlt terhe alatt felsírtak, és jövőt is ugyanúgy szépet és biztosat kívántam-kívánok mindkettejüknek. És Lettikének ez a hét elején összejött! Egy kedves úr érdeklődött egész családja nevében, több hetes, felelős átgondolást követően, név szerint Lettike után. Műszak utánra megbeszéltünk keddre egy megfelelő időpontot, Lettike, mint aki megérezte, még jobban pörgött és ugrándozott, mint máskor, mert megérezte az új élet ígéretét… Meg is érkezett az esti órákban a szép autó és egy jólelkű ember, akit minden érdekelt, ami Lettikével kapcsolatos lehet, és aki egy megmentett, nagyothalló, szinte széttépett állapotból helyre hozott kutyus mellé vitte Lettit, bízva abban, hogy egymást kiegészítve, igaz barátokká válik majd a két kutya. A Jóistentől én is ezt kérem, és egy boldog, örök otthont az én duracell elemmel működő, szakállas barátnőmnek, aki a kocsi hátsó üléséről még utoljára, mindent elmondva, végig nyalta az arcomat, magával víve az örök üzenetet és a könnyeim sós ízét…

Így indultak hát el négyen is mellőlem, mellőlünk az utóbbi napokban a házam falai közül új, végleges otthonukba, ölelő karok aggodalmából simogató kezek örömébe… Natasa, Kósza, Patent és Lettike, legyetek olyan boldogok, ahogyan én kívánom Nektek, ahogyan kívánom attól a pillanattól kezdve, hogy először mellém szegődtetek. Végtelen bennem az öröm, hogy megismerhettelek és vendégül láthattalak benneteket, mikor nem volt máshol számotokra hely, és örülök, hogy hónapok elteltével mind a négyötöket, testileg-lelkileg felépülve,  boldog, biztos családba engedhettelek el. Boldog és hosszú gazdis életet Nektek, barátaim…

November második hetében is sűrű napok voltak, kedden épp dolgoztam a kocsmában, amikor hív jó barátom, a Bárka Színpad szíve-lelke, Tompa Zoli, és elfúló hangon kér segítséget, mivel egy aprócska kutyust épp elütöttek a Vízműveknél, reszketve ott fekszik az út mentén, sokan megnézik, de segíteni senki nem akar, ő pedig képtelen sorsára hagyni. Csak a fuvart kértem, hogy szervezze meg a Piac térig. Bár fogalmam nem volt, hova teszem a ki tudja milyen állapotban lévő kutyát a munkaidőm alatt, meg egyáltalán, a munkaidőm után, valamint azt sem tudtam, hogyan és miből viszem el az állatorvoshoz, csak azt, hogy meg kell őt menteni, mégpedig most, a kérdésekre a választ megtalálni pedig még ráérünk később is. Így mindennek ellenére nagyon boldog voltam, amikor Zoli egy idegen hölgy kocsiját leintve eljutott a kis elütöttel hozzám, előtte – biztos, hogy az Ég küldte- megjelent a párom, és így ő és néhány vendég vigyázta a kutyust hátralévő műszakom alatt, és közben mást is megoldott és jó pár kérdést meg is válaszolt a Jóisten… Bejött egy régen látott, kedves kutyás ismerősöm, Jolika hozzám beszélgetni, és segítséget kérni egy rossz helyzetben élő domaházi kutyusnak, így éppen megoldásokon törtük a fejünket, közben rutinból szolgálva ki a vendégeket, amikor Jolika kezén át elküldte az Ég azt a kétezer forintot, amit kb. egyórával később az állatorvos kért cserébe a sok-sok szuriért és gyógyszerekért. Gyalog indultam volna egyébként az apró kutyussal a rendelőbe, bár bántott, hogy elütés után talán nem a legjobb neki ölben, amikor is váratlanul megjelent az engem a mentések közben annyiszor megmentő Anyukám, és autóval gyorsan és biztonságosan végigszaladt velünk a körökön. A Jóisten egyengette ennek a kiskutyának a sorsát. A neve egyébként Törpilla lett, akkora, mint egy törékeny kölyök, pedig már 1-2 éves felnőtt kutyuska, aki teljesen helyre jött, testileg-lelkileg talpra állt, és végtelen kedvességével hálálja meg, hogy végre jól érzi magát. Sokat bánthatták, először nagyon félénk, bizalmatlan, de kellő türelemmel és szeretettel olyan ugribugri, cserfes, puszi-osztó kutyuskát lehet belőle kihozni, mint amilyennek én látom. Szobakutyának való, mert vékonyszőrű, érzékeny és nagyon aprócska. Farka valamiért egyáltalán nincsen. Törpilla most november 18-án átesett az ivartalanításon és oltáson is, így már csak a szerető gazdira vár, aki a félelemből - szép szóval, érintéssel, gondoskodással - ki tudja bújtatni a bizalmat, és soha többé nem is engedi azt el…

Redbull november 9-ei története messze szállt, hírét vitte Ózdnak, valamint egy lélek nélküli, kb. húsztagú családnak, egy bátor hölgynek, és egy tönkretett kiskutyának… Mivel az utóbbi időben nem volt internetem, nem tudtam még hírül adni, hogy bizony összesen három napra volt szüksége a szürke, bozontos legénykének (mert hogy fiú, már ezt is tudom:), hogy az előszoba egyik lakójaként, új kis védencemként hinni kezdjen az új élet csodájában. Három napig leselkedett ki morogva rejtekhelyéről, hogy megfigyelje, vajon itt tényleg más-e egészen az élet, mint ahonnan jött… Szerdán hoztam egy vödörben haza, aznap megmentőjét, a bátor hölgyet, az ő barátnőjét, engem és a segítőmet is megharapta, kölyök létére ijesztően morgott és vicsorgott, hogy ránézzek, még azt sem tűrte. Első napokban nem lehetett megközelíteni, a kaját elfogadta, de azt is morogva húzta be a sarokba, mindvégig szemmel tartva a kezemet. Meg nem foghattam, át nem nézhettem, csak remélni mertem, hogy a verések ellenére nincsen törése, vagy más komolyabb sérülése. Akadtak is, akik furcsamód épp ezt hiányolták, én pedig csak annyit felelhetek a véres, kettétört csontokat ábrázoló fotókat hiányolóknak (néhány esetben már-már követelőknek…), hogy ennek a kiskutyának maga a viselkedése az élő bizonyíték a borzalmakra, amiket már át kellett élnie. Egy kb. három hónapos kiskutya nem a semmitől válik egyik napról a másikra morgó-acsargó, liliputi szörnyeteggé…Legalábbis három napig sikerült annak mutatnia magát, gondolom, így akarta érzékeltetni, hogy ő nagyon erős és bátor, nehogy eszünkbe jusson nekünk is, hogy bántsuk őt. Mivel ez éppen hogy egyáltalán nem jutott az eszünkbe, a szívünkbe meg még úgyse, így a kezdeti erős ellenállás egy szombat reggelen csökkenni kezdett. Épp dolgozni indultam, amikor reggeliztetés közben észrevettem valami újat az én kis vödrös vadállatomon. Engedte, hogy a szemébe nézzek, sőt, szinte várta, és a félelemtől összeszűkült pupillában megláttam a még igen pici és törékeny, de mindennek ellenére megszülető bizalmat…Csak lassan haladtam ezután is, hagytam a tempót a kislegényre, aki aznap este már egyre hosszabban engedte és kérte, hogy simogassam, majd a múlt vasárnap óta már mindent pótolni szeretne mielőbb, amit gonosz és felelőtlen kezek egyaránt elvettek tőle… Ölünkbe bújik, játszik, hízeleg, puszit oszt és néha szégyenlősen elszalad, de most már csak azért, mert élvezi, amikor csalogató hangon, térden megyek utána, óvatosan ütögetve a lábam, „gyere, bátran, kicsi Redbull, nem bánt már többé Tégedet senki se” – és hasonlókat mondogatok neki, ő pedig örül, hogy hívom, és szalad is gyorsan a karjaimba, mintha az élete múlna rajta, mert nem is olyan régen még tényleg az múlott rajta, ezt ő sosem felejti el, ahogy sajnos azt a borzalmas napot sem tudja majd talán teljesen, örökre feledni, de a rémálmok múlnak, vicsorogni már nem látom, és az érintésem nyomán kialakult, őrült szívverés is békés dobogássá szelídült már. Már nincs merevvé vált, lekuppadó póz a simogatásom alatt, mert egy kis lélek bizalmat szavazott nekem, és ahogyan a vödörből kimászott annak idején a mindent titkoló sötétben, úgy szabadult fel ő maga is, először félve, majd egyre bátrabban, végül felemelt fejjel, magát hetykén kihúzva… Redbull első kölyökkori oltását a héten megkapta, férgek és bolhák régióit hagyta már maga mögött, szürke kis gúnyácskája alatt etiópszerű testalkata egyre javul, gyenge, elhanyagolt kis szervezete egyre erősödik, és bár a külvilágtól még mindig nagyon tart, Redbull, ez a kis szutykos tündérmanó egyértelműen bebizonyította: tudott újra kezdeni, minden félelem ellenére hinni és bízni, és egy teljesen új élet előtt  -akárcsak Lénártka vagy Madam…- egy új ajtót nyitni. Köszönöm, kicsi kutya, hogy elsőként engedtél be rajta…

Még némi testi-lelki erősödés ráférne Redbullra, de aztán ő is, akárcsak az előtte egy nappal érkező Törpilla, szerető gazdira vár. Tudom, hogy valójában egyiküket sem hozhattam volna haza. De kérem, mielőtt bárki számon kérne, két indokomat hallgassa meg és ítélje meg. 1.: előtte való héten három kutyust adtam örökbe (Natasa, Kósza, Patent), és azt megelőzően is többeket (pl. Saci, Rocker, Beni, stb) új otthonukba engedtem, ezért mertem ebben a két vészhelyzetben így dönteni. 2.: /indok, ami felülírja a törvényt és a rendeleteket/: Nem tehettem mást…

Redbull bántalmazói ellen –sokszor átgondoltam, minden eddigi tapasztalatomat is sorra figyelembe véve- jelen esetben nem érdemes feljelentést tenni. 1: neveket, tényeket, adatokat nem tudok, aki tudna, nem meri felvállalni. 2.: bizonyítani semmit nem tudok, beszélni hajlandó tanúm nincs. Éppen ezért csak a lovat adnám most ez alá a pokolból felszabadult „család” alá azzal, ha nyomozás indulna, majd le is zárnák, következmény nélkül. A terv más: páran összefogva (ebben a veszély ellenére sem lenne hiány) kimegyünk (de majd csak ha lesz autó, amivel mehetünk, és semmiképpen sem családi-vagy segélyosztás környékén, valahogy csak megtudnánk, melyik lehet a Fenyő úton az az ominózus família, és szépen, hivatalosan elmondanánk nekik, hogy ez a tettük sem maradt titokban, de most eltekintünk a továbbiaktól. Azonban ha még egyszer csak a gyanúja felmerül, hogy megint állatot bántottak, kínoztak, azonnal a rendőrségen lesz a papírjuk, meg a gyámhivatalnál meg a segélyt osztó önkormányzatnál… és szépen eljövünk (remélem!). Szervezet, törvényi háttér, jegyzőkönyv, lakossági bejelentés – ezeket a szavakat a „Jó napot” után nem igazán szívlelik az ilyen primitív emberek, mert félnek a hivatalos dolgoktól, a viselkedésük ellen való összefogástól. Gyámügy, gyámhivatal – e  szavak elhangzásánál pedig én már láttam hószerűvé fehéredő cigányt is…

    több kutyus megmentésében segítettek már nekem az évek alatt cigányemberek, örökbe fogadó gazdijaim közt is van cigány származású, láttam már meg sötét bőr alatt is a Jóisten szépségét, éppen ezért megemelem a kalapom a cigányság azon része előtt, akik a „csupán kétféle ember létezik, a jó és a rossz” teóriámban a JÓ mögé sorakoztak fel, és nem is vitatom az ő létjogosultságuk, ezért a rasszista és egyéb durvának szánt jelzőket /Redbull után megint kaptam egy párat/ visszautasítom. De változatlanul vallom: szinte kezelhetetlenül túl naggyá vált a lélek nélküliek száma a cigányok körében, bizonyítja sajnos mindezt sok-sok halálra tépetett, tiltott viadalokon áldozattá vált lélek, sok-sok gyilkossá vadított harci (de nem harcra született!) kutya, sok-sok összevert, megrugdosott, halálra éheztetett „kedvenc”, a gettóvá vált falvakban ottrekedt, hihetetlen nagy kitartással, még mindig újra meg újra felálló magyarság, otthonukban pici vagyonukért agyonvert, majd évszázados nénik és bácsik, és bizonyítja egy sportoló megkéselt szíve és egy apa, lányai előtt kettészakított élete… E kis kitérő csak azért, hogy ezúttal elmondjam, nem vagyok „kőszívű neonáci”, nincsen semmi bajom a rendes cigányokkal. Illetve egy bajom van velük: hogy egyre kevesebben vannak. Ahogyan mi is…

E rövid –de már megkerülhetetlenné vált- kitérőt követően gyorsan visszatérek a kutyusokhoz, például elmesélem, hogy október 21-én találkozhattunk újra Dorothyval, ő az, akinek ez év márciusában oly sokan szorítottatok, amikor ideiglenes helyén kutyák támadtak rá, és leszakították a vállizmait. Dorothy valódi túlélő, aki kis kölyökként a szemünk láttára állt fel a lehetetlennek tűnő helyzetből. Járdánházáig mentünk, hogy újra láthassuk, egy félév után is megismert minket, nagyobbra nőtt, mint gondoltuk, lábára már cseppet sem sántít, lélekben pedig ugyanaz a csupaszív kiskutya, akit azon a hideg, szeles napon összeszedtem a spar parkolójában, miután „gazdái” úgy berúgtak, hogy ott felejtették a kutyát… Dorothy ivartalanítását annak idején vállaltam, ennek jött el most az ideje, a nagyon-nagyon szerető gazdik lehetőségiek szerint beszálltak, a többit mi vállaltuk, meg a fuvar megoldását is Ózdra /az örökbeadásnál csak a gazdiknak nem volt kocsijuk, nehezítette a helyzetet, hogy mire eljött az idő, már a mienk sem indult…/amit a többi kutyust is támogatva, nagylelkűen ki is fizettek a gazdik, és azon felül még egy csodálatos érzést is nekünk adtak /párom is nagyon szerette, szinte már szerelmesek voltak egymásba anno Dorothyval/: jobb helyre nem is adhattuk volna a kis hőst, aki egyszer majdnem elbukott, de ő nem adta fel, és felállt.

   Benikéről, a szintén októberi mentésünkről már meséltem, ő menekült meg a nyáron a sintértelepről, ám rossz kezekbe került, és az Égiek úgy hozták, hogy amikor igazán nagy bajba került, akkor engem vezetett mellé az utam. Azon a késő estén láttam először, amikor nagyon ideiglenesen, egy pár napra sikerült elhelyeznünk egy nagyon szegény, de jólelkű, farkaslyuki ismerősnél. Egy hétig nem is volt baj, háromnaponta vittük az ennivalót, de aztán a srác eltűnt, mint kiderült, segélyből élőként az osztás közeli napokon nem mert hazajönni, mert rosszarcú, bandában erős, farkaslyuki cigányok várták, őt és kevéske kis pénzét türelmetlenül. Az emberi tragédiák is külön fejezetet érdemelnének, de én úgy lettem összerakva, hogy minden mást elnyomva lüktetett bennem: az a szegény kutya ott van bezárva napok óta a fürdőszobába, sem enni, sem inni nem kap, talán utolsó erejéből küzd már éppen, és vár rám, hogy érte menjek, ahogyan megígértem. Így a tulaj engedélyével és a szomszéd tudtával, az én drága párom, csak hogy csillapíthatatlan könnyeim ne lássa,  beugrott a más udvarára, és bemászott egy idegen lakásba, hogy aztán ölében kihozza Benit, a fekete kutyuskát, aki egészében véve jól volt, csak éhes és szomjas volt, valamint megállás nélkül körbefutotta volna a völgyet a heggyel. Kicsit sétáltunk hát, majd elindultunk, nekem már lassan kezdenem kellene a kocsmában, kavarognak a gondolataim, hova teszem, hova dugjuk ezt a mozgékony, ugatós kutyát, hogyan adhatnám a leghamarabb örökbe, ha szerencsénk van, aztán Ózd felé járva, Benivel a karjaim közt, hirtelen beugrott, hogy péntek van, épp rendel a doki, és itt van nálunk épp a vízdíjra fejvesztés terhe mellett eltett tízezer, ami majdhogynem fedezné Beni ivartalanítását és oltását, amit követhetően már örökbe fogadható is lenne, ha esetleg úgy alakulna, hogy valaki innen a közelből, szerető otthonnal várná a labikeveréket. Ideiglenes és végleges gazdikra is volt remény, de mind időben és térben túl messze volt, hiszen jelen helyzetben nagy rizikót vállaltam azzal is, hogy haza hoztam. De előbb, ahogy a hirtelen ötlet vezérelt: ivartalaníttattam és be lett oltva, az estét majd csak átaludja, még válaszra várt a kérdés, „hogyan tovább?”, ám én csak örülni tudtam most annak, hogy ha nehezen is, de sikerült többedjére is megmenteni az életét, pedig nem is én voltam az, aki először erre ígéretet tett neki, mert az mégis a pokolba dobta a felébredni készülő kutyahitet, a víkendtelkek maró magányába dobta, alkoholtól erősen függő ember lelki-ismeretére bízva, oltási könyv nélkül, térítési díjért, majd örökre elfeledkezett róla. Ilyesmik jártak gondolatként bennem azon a péntek estén, és megköszöntem, hogy én nem ilyen, felejtő lelket kaptam, a holnap gondját pedig a Jóisten mindenhatóságára bíztam elalvás előtt, és semmit sem bántam meg. A másnap reggel pedig valóban megteremtette magából a megoldást, egy kedves, helyi néni telefonált, Benike után érdeklődött, munka után találkoztunk is, és szinte el se akartam hinni, hogy valóban egyetlen nap alatt sikerült… Odafentről vigyáztak minket. A mai napig követem Benike sorsát, a gazdival, aki nagyon szereti, rendszeresen beszélünk telefonon, egyetlen fennálló baj a kutyussal, hogy nagyon ugrálós, és már több helyen sebesre karmolta a törékeny néni-testet. Úgyhogy most ott tartunk, hogy a hét elején ránéz majd Semperger Peti kutyakiképző, hogy kicsit jobban hallgasson majd a nénikére, és ha péntekre sikerül egy helyi fuvart találnom, akkor már viszem is le Benikét a dokihoz, hogy eltávolítsa kemény, hosszú körmeit, és mindeközben erősen imádkozok, hogy mindez elégnek bizonyuljon, és ne kerüljön veszélybe Benike nehezen valóra vált álma…

FOLYT.KÖV.

   FOLYTATÁS:

Priscilla, a somsályfői megkínzott kutyust még októberben sikerült két jólelkű néni és az aranyszívű kutyaboltosunk által megmenteni, azóta már átesett az ivartalanításon is (ehhez ezúton is köszönöm mindenkinek a nagylelkű segítséget!), jobb mellső, roncsolt lába és bal szeme világa már nem menthető, de ez a szeretettel teli, hálás kutyus annyira szeret még így is élni, hogy sok egészséges ember megirigyelhetné életörömét. Egyre többet játszik, reggeltől estig szeret az udvaron lenni, a Picúrokkal, Ribizlivel és Kamillal igaz barátságokat kötött. Néha azért elbizonytalanodik, olyankor mintha haragudna az egész világra, de ha mellé ülök, csak ő mellé, és beszélgetek vele, és megerősítem a valamiért éppen sérült önértékelését, akkor olyan meghatóan tud elkezdeni hinni, újra és újra, hiszen ez a háromlábú, félszemű kutya arra született, hogy sosem adja fel… Majd én hiszek a Priscike álmában, időnként helyette is, abban, hogy valakinek bizony Ő így is kelleni fog, mert a lélek mélysége és a csodák ereje egyáltalán nem függ az egészséges lábak számától…

   Az egy hete már meghirdetett, Vivien által felkarolt, rossz helyen kóborló, vékony, félős kutyust szombat este sikerült ideiglenesen elhelyeznünk, inkább 6-7 hónaposnak saccolnám, de kedden majd többet tudok, akkor visszük le az állatorvoshoz. Labrador keveréknek tűnik, nyúlánk, de most még nagyon sovány kanocska, energikus, tanulékony, és ragaszkodó, most tanul bízni az emberekben, és minél előbb szerető, gondoskodó gazdira vár.

A Bükk-tetőn hosszú hetekkel ezelőtt autóból kitett, árva puli keveréknek tudnék átmeneti otthont, csak sajnos, senki nem tudja megfogni a félelmében egyre inkább elvaduló szegény kutyust, pedig a felém őt bejelentők mind próbálják azóta is becserkészni, de nem jár senki sikerrel, a mi kocsink sajnos még mindig áll, nem tudom, mit kellene tennünk, hogy ne veszítsük el, hiszen szegény kutyus, aki ez idáig várta vissza elhagyóit,most a legutolsó információk szerint már feladott mindent, és kiállt szembe a forgalommal… Meg kell a szívnek szakadnia… Általában reggel látják a munkába arrafele igyekvők, én meg sajnos csak munka után, a nap második felében tudnám őt keresni, vagy új helyére vinni, ha sikerül időben megmenteni Őt…

A közvetített kutyusok, illetve a másnál ideiglenesen elhelyezett négylábú védenceim száma egyre nő, hiszen a lehetőségeim most elég korlátozottak. Bár még mindig iszonyúan kevés időm jut a nap 24 órájából arra, hogy internet elé üljek végre, azért még az a kevés is nagyon sokat jelent, a hirdetett kutyák közül is ismét szép számmal gazdira találtak az utóbbi két hónapban. Bár van, aki már hosszú hónapok óta vár (pl. Putnokon Gombóc vagy szegény Szelídtekintetű) a biztos otthonra, azért mutatja az élet: jobban hajlik a jóra. Múlt héten altattak volna egy fiatal, inkább még kölyök legénykét, Múcsonyban, aki szerette, az hívott fel, küldött másnap képet, ahogy picit gép mellé jutottam végre, gyorsan feldobtam pár sorban, meghirdettem, és hála Anettnak és a Szuperinfónak, már azon a héten, a csak kicsit elhalasztott altatás előtt nem sokkal, szerető gazdira is lelt! Ugyanez Marcipánnak, a szintén múcsonyi illetékességű, már több hónapja hirdetett, gázolásból is felépült fiatal fekete fiúcskának valamiért egyelőre nem megy… Bízom a Jóistenben, hiszen ő mindig tudja, hogy mi miért történik, és végtelen jóságával csak jót akar, biztosan okkal késik még a megoldásra régóta nem találók nagy napja, így én csak attól félek, hogy mi emberek nem visszük majd előre, a jó irányba egyik-másik sorsot, mert egy-egy élet megmentéséhez mindig nagyon sokan kellünk. Sokan olyanok, akik hozzáadják egy jó ügyhöz azt, amit hozzá tudnak adni. Ezért én ezúton is szeretném megköszönni minden kedves támogatónk és segítőnk mellettünk állását, a barátokká váltak és az ismeretlen ismerősök nekünk nyújtotta kezét, mert nélkületek mindez nem történhetne meg! Ha nincsenek a segítő kezek, akkor nincsenek a Lénártkák, a Ribizlik, nincsenek a Priscillák… Ki egy (vagy száz) fuvarral, ki egy nagy vödör meleg étellel hetente kétszer, ki egy nagylelkű összeggel, egy jó helyre továbbított üzenettel, ki zsákokba gyűjtött kincsekkel, ki egy megértő, biztató levéllel… mindenki mást és másképp ad bele, mindegy, hogy Salgótarjánból jön a hideg egy hűtőben, vagy Frankfurtból a meleg egy hinni sem mert csodával, mindegy, mert mindenhogy egy álmot visz maga előtt, és ez az álom kutyák álmáról szól…

Köszönöm a rengeteg embernek az önzetlen segítségét a múlt hét vasárnap gyűjtésre kitett oltásköltségek előteremtésében! Én magam nem mertem hinni se, hogy találunk ilyen gyorsan 90 mellénk álló embert, a Jóisten vezette a kezem, amikor írtam azokat a sorokat, mert Ő hitt bennem most is, és én megint a lelkem legmélyebb zugaiban is átélhettem: csodák vannak és történnek, csak valakinek hinnie kell bennük… Teljes listát a napokkal később megérkező bankszámlakivonatok alapján tudok majd összeállítani, megmutatni a nagyvilágnak, hányan is adtuk össze, amit egy kéz odafentről 94 részre osztott fel. Mert ezt még én se tudom, de azt már egészen biztosan: a célt elértük, együtt, kilencvennégyen vagy kevesebben, vagy többen, összejött az elérhetetlennek tűnt negyvenhétezer, Gina kölyeinek oltására már át is utaltam Rudabányára, Gabi intézi a dolgokat, és változatlanul kitart, pedig azt hiszem, sokszor lehet neki is nehéz. De talán az ő hitét is erősíti, hogy sikerült, amiben sokszor már nem is igen bíztunk. És hogy ennyien összefogtak ezért a 14 kiskutyáért, ennyien akartak tartozni valahova, ahol őszinte a cél. Gina tíz kölyke remélhetőleg most már szép sorban gazdira is talál, és az oltások visszajött árából megvan Gina ivartalanításának költsége, valamint 11 kutya élelem-igényéhez, és bármilyen, ellátásra szoruló bajához segítség lehet még ezen túl is ez az összeg. Ezt is köszönjük! Mint írtam is, most valóban kétszer segített, aki segített…Sarolta kölykei e hónap 25-én lesznek kereken hathetesek, aznap kapják az első szurit, és akkortól kezdve már örökbe is fogadhatóak. Jelenleg hármójukra van elég biztosnak tűnő jelentkező, szerető családok mind, de mindenképp, mind a négyszer bele fog szakadni a szívem, amikor egy-egy elkerül abból a békés szeretetből, amiben ez a kis család éldegél itt az otthonunkban. A négy kölyök örökbeadása után jöhet az anyuka ivartalanítása, a négy oltáshoz már nem is kell sokat hozzátenni, az is lehet, hogy semmit se, és így már ő is örökbe fogadható lesz, egy nagyon szerető gazdi számára. Az oltásokon túl tehát még a két ivartalanítás is megoldódni látszik így, és még marad is meg a 11 tagú család istápolására. De a Jóisten még ettől is többet akart nekem megmutatni, még ennél is merészebb álmokban tanít hinni. A 94/1 életmentő akciónkra olyan sokan jelentkeztek, hogy a fentieken túl a hétfői utalásokkal és személyes megkeresésemmel elkezdve, tudtunk fizetni már nagyon esedékessé vált tartozást a kutyaboltosnak, illetve tudtam vásárolni több tízkilónyi mirelit kutyaeledelt (nálunk ez létszükséglet, a táp csak harmadlagos az én etetésemben), nem csak csirkelábat, hanem mindenféle kedvencet is, főtt fejet, nyesedéket, sült kacsát… Több alkalommal tudtam finom és bőséges kajákat venni a cicáknak és a kölyök kutyusoknak. EZEN  KÍVÜL: sikerült ivartalanítani Törpillát és Szakit, ezutóbbi a régóta halasztgatott sérvműtéten is áteshetett végre, kölyökoltásai mellé megkapta a felnőttnek járót is, Redbull kölyökoltást kapott, besegítettünk cicamentő barátnőm  vírust összekapó macsekjainak gyógyíttatásában is (egyiküket, Hógolyót még Edith hozta be a munkahelyemre, egy parkolóban sírdogálva találta, ő vinni hova nem tudta, én pult mögé nem tehettem, az Égiek küldték aznap oda Mariannt, aki kezei közé vette a sérült szemű, hófehér kiscicát, és többé már el sem engedte… Én örülök, hogy az emberek jóságának köszönhetően úgy álltunk, épp, amikor kellett, hogy segítő kezet nyújthatunk, mert mifelénk is volt, aki nyújtson… Több, régebbi oltást is tudok végre, kedden rendezni az állatorvosnál! Megtudtam venni két drágább, de nagyon szükséges gyógyszert is, amire álmomban sem képzeltem, hogy valaha jutni fog pénz, hiszen az ivartalanítások, a kaják /több helyre is/, a hirtelen felmerülő vészhelyzetek költségei…valami mindig elvitte, ha már gyűlt volna Madam vagy Naomi húzósabb árú szerére. És most jutott, és én nagyon boldog vagyok, és talán mindezeken kívül még marad egy hét eleji bevásárlásra is, hiszen a kutyáktól-cicáktól-hörcsögöktől jobban már csak én imádom az ilyen, örökre szép emlékként megmaradó alkalmakat, amikor beszabadulva egy kutyaboltba vagy egy áruház állat-részlegére, végre kicsit szabadabban a polcokhoz érhetek… Olyan boldoggá tud tenni, ha mondjuk éppen büdös a szája valamelyiknek otthon, és végre vihetek neki haza a rágókából, ami majd segít rajta; vagy ha az örök kedvencet, Whiskast vihetek ide is, oda is, amoda is, ahol csak éhes cicák várnak rám. Még a szájukat is másképp nyalják utána, a kutyák vannak még így a ritka kincsnek számító, bármilyen konzervtől. És most a napokban adtatok nekünk pár ilyen szép élményt, négy-és kétlábúnak egyaránt!  Úgyhogy tényleg hagy köszönjem meg mindenkinek a nagylelkű, jószívű támogatást, minden segítőnknek, és még külön a „94-eknek” is, köszönöm, a Védencek, a kis Szervezetem, Gabiék és a magam nevében is!

   Aki után még sokan érdeklődtek mostanában: kis tündérkém, Dollyka az októberi, több napon át tartó epilepsziás görcseiből, hála Istennek, százszázalékosan felépült! Azóta minden nap kétféle gyógyszert kell szednie, és kímélni kell a túl nagy izgalmaktól. Ha lehet, én még jobban szeretem, mint ezek előtt, együtt alszunk és együtt kelünk minden nap, vigyázom minden álmát és ébredését. Nagy álmom volt, hogy egyszer vehessek neki egy dizájnos kis ruhácskát, most lehetőleg minél melegebbet, ebben  a nagy hidegben. És valahogy minden olyan jól összejött: HEROSZ elnökségi ülésre kellett ez évben már mindenképpen feljutnom Pestre, párom felvitt, az út árát pedig visszatérítették. Délutánra maradt két óra szabad foglalkozásom, miután Bubóval sajnos mégsem tudtunk aznap találkozni. Csak azt kértem a páromtól, hogy egy Fressnapf áruháznál tegyen ki, amiről már annyit hallottam, de benne még sosem voltam. Én is gyűjtögettem erre a napra, és épp aznap kaptam egy kedves örökbefogadómtól, -aki ahogy tud, támogat is, -éppen Dollykának címezve, egy olyan összeget, amiből nem csak egy cuki, kék, kapucnis plüsskabátot tudtam megvenni végre neki, hanem egy szép zöld kiságyat is, nyakörvet, pórázt, amilyet mindig szerettem volna, és természetesen, mindenkinek vettem valami ajándékot, izgatottan kutatgattam, ki minek örülne a legjobban, minden polcnál alaposan szétnéztem, az összes betérő kutyussal barátságot kötöttem, és nagyon-nagyon élveztem, ami nekem aznapra jutott a nagyvilágból… Értem aztán nem kellett aggódni, mikor két óra múlva visszajött értem a párom, legnagyobb meglepetésére én csak akkor léptem ki az áruház ajtaján, hatalmasra pakolt szatyorral és fülig érő mosollyal… Itthon mindenki nagyon örült a vásárfiának, csak a szinte egész napos távollétünket nehezményezték. Dollyka pedig először megilletődött a dolmánykája után sokkal nagyobb és vastagabb kék kabáttól, de hamar megszerette, és olyan jó érzés nézni, ahogyan azóta séta közben rendkívül büszkén (persze, a maga szerény módján) viseli a divatos, mindenki arcára mosolyt csaló, kapucnis kis plüsskabátkáját…

   Azért az ilyen örömteli, és a nehéz, de szép pillanatok mellé csak jutott most is olyan, ami törte a szíveket minálunk, és amiből a hit és a dac, talán tényleg csak ez a kettő, amely erőt adhatott mégis felállni. Felállni és harcolni. Harcolni azért, hogy ilyen többé ne történjen meg, harcolni azok szemének tisztaságáért, akik csukott szemmel és elfordított arccal elmennek egy haldokló mellett, harcolni a lelkekért, akiket annyiszor megmenthettek volna mások, de nem tették… Hozzánk már csak a csontsovány árnyéka jutott el Yoda személyében az angol bulldognak. Mi már csak a kiugró bordákat, a gennyező sebeket és a bűzös hányást láttuk. Meg egy végtelen mély lelket…  Most pattannék szét, ha még mindig nem írhatnám le Yoda történetét, most kell pár percnyi nyugalom,mert épp most szakad fel a lelkemből egy sors, egy félig megismert történet, szinte látom a torzzá soványodott testet magam előtt, szinte meg tudnám érinteni, innen már nincsen visszaút, ahogyan külvilág sem. Állítsanak mostantól ezek a sorok emléket egy halhatatlan halottunknak. Egy győztesként veszítőnek…

Yoda valamiért már csak a legvégén került hozzánk, de azt hiszem, pontosan tudta azt a Jóisten, miért vitte mégis arra az utam azon a csütörtökön… Egy táblási cigánycsalád segített megmenteni az utcákon már régóta csavargó, rendkívül rossz állapotban lévő, csonttá és bőrré soványodott, kb. 5-6 éves angol bulldog szuka kutyust. Bevitték magukhoz, enni-inni kínálták /semmit sem kért már/, udvarukig engedték, és egy ól mellé kötötték. Még csak telefonon hallottam róla, amikor már tudtam, segítenem kell. Egy napra rá pontosan éreztem: el kell mennem hozzá. A család nagyon segítőkész volt ebben is, értem jöttek a műszakom végén, és így megismerhettem a világ egyik legszomorúbb kutyatekintetét… Eredetileg fényképezni, helyzetet felmérni és sebeket lekezelni érkeztem, de első pillantásra tudtam: én nem hozzá, hanem Érte jöttem… Ezért a passzívan, csonthalomként fekvő, mindent feladott kutyáért… Ölbe vettem, nem állt ellen, kocsiba visszaszálltunk, cigánysrác enyhén hülyének néz, de alapból örül a létezésemnek, sajnálja a kutyust, de érzi, náluk csak ott halna meg a lánc végén, és örül, hogy jöttem én a semmiből, és kitartásra bíztatom az ölemben ringatva a meggyötört, büdös kutyatestet, és egy idegen kocsiban ülve egy idegen romasráccal jóról és rosszról beszélünk, és én nagyon erősen éreztem akkor: mindenható annak az ereje, aki azon a napon e kutya ölelésében fonta össze a kezem… Minden tiltás ellenére hazavittem ezt a kutyát, mert nem tehettem másként, párom is elsőre szívébe engedte a sovány, sebektől lüktető, fajtájából adódóan röfögő és böfögő kutyát, akiről semmit sem tudtunk, mégis, mintha mindig köztünk lett volna, a szobánkban, ahogyan hosszas ivás után végre elérte a nyugodt és békés álom a fotelünkben. Egész este és késő éjjelig őriztük az álmát, és próbáltuk megfejteni a zörgő csontú kutya múltját. Abban mindketten megegyeztünk, és az őt utcáról befogadó táblási ember is így mondta, hogy ez a kutya egész biztosan dédelgetett jóbarátja volt valakinek sok éven át, szobában élt, és ágyban, vagy inkább fotelben aludt. Békében és szeretetben élt. Hogy mikor romolhatott el minden és mitől, azt csak találgatni tudtuk, de minden egyes, erről szóló gondolatba belehalt a lelkünk. Hiszen mindegy is már, hogy miért és hogyan, mert úgyis csak egy a vége: egy ártatlan, hűséges, mégis elárult kutya összetört lelke. Iszonyatos évek, hónapok állhattak a mi Yodánk mögött… Ki tudja, hányan száműzték azóta, hogy elvesztette régi, szép életét? Hányan csúfolták, hányan bántották? És vajon hányan, édes Istenem, hányan mehettek el mellette úgy, hogy segíthettek volna, valahogyan mindenképp, és mégsem tették…? Vajon hányan adták össze élete során a kínjait, a fájdalmát? Válaszokra hiába vártak a kérdések, de dacot ébresztettek bennem, hogy csak azért is harcolni kell, a közönyös, irigy és rosszindulatú félvalóság ellen, hogy a felnyíló szemek alatt a lelkek is kapukat tárjanak, mert borzasztó annak a súlya ránk nézve, hogy ez a szerencsétlen kutya hosszú hónapokon keresztül járhatott így, élő fájdalomként a nagyvilágban, addig a novemberi, ködös, hideg napig mégsem segített rajta senki. A táblási cigányember, akiben először megszólalt a Jóisten Yoda felé, és aztán az égi akarat engem is elvezetett a feladni készülő kutyához. A szépen, nyugalomban átaludt éjszakája reményeket ébresztett bennünk, a másnapi, pénteki rendelésre pedig mindenképp vinni akartuk. Hittünk benne mindvégig, hogy Yoda feláll és újra kezd. Egy délután, egy este, egy éjjel és egy hajnal. Végül ennyi jutott. Meg mögötte annyi minden… Hajnalban öklendezni kezdett, egyre görcsösebben, egyre rohamszerűbben, majd nagyon büdös, sötét valami tört elő odabentről, mintha már a halál rágta volna ezt a kutyát… És így is volt. Haldoklott ő már régóta. De nem tudott a lelke így elmenni erről a világról, ami valamikor olyan szép volt… Nem tudott árok partján, út mentén vagy lánc végén elindulni az a lélek… Nem tudott úgy meghalni ez a kutya, hogy ne érezze még egyszer, oly hosszú idő után, utoljára, azt a mindennél szebb érzést, amit a szerető otthon jelent… 10-12 percig tartott a görcsös hányás és fulladozó öklendezés, melynek során a fotelből is leesett a földre, mi pokrócával takargattuk, simogattuk és tisztogattuk, a sokat szenvedett kutyus pedig elaludt  újra. Visszaaludtunk hát mi is, és mire felébredtem, Yoda már csak kihűlt testecskéjét hagyta itt. Addigra ő már a Jóisten tenyerén gyógyult és kerekedett, és talán régóta elvesztett gazdája ölében üldögél azóta is boldogan, egy égi fotelben… Fájdalom és dac, düh és szomorúság: ezek keveredtek bennem, amikor azon a reggelen dolgozni indultam a kocsmába. Fájt, hogy végül feladta. Dacot szült bennem, hogy már megint ilyen fájdalmakkal akarnak a hitem és az utam feladására biztatni. És ettől a dactól csak nőtt bennem a düh a két szemmel vakként járó emberek felé, akik itt vannak én körülöttem is, és akik elnézték Yoda sorsának egyértelmű mélybe zuhanását. Szomorúság töltötte fel ezt a dühös-dacos fájdalmat, ahányszor  arra gondoltam, hogy vajon naponta hány ilyen sors mellett mennek el, ki tudja hogy hányan, és vajon mennyi üres szív kell ahhoz, hogy egyetlenegy, őszinte és érzésekkel teli szív feladja? De aztán végül csak nyugodni kezdett a lelkem, elfogadva a legnagyobbnak az ő mindenhatóságát, és a jóságot, amivel az érzést belesimogatta a lelkembe: Yoda nem adta fel, éppen ő az, aki mindenen túl kitartott, mert nem tudott úgy elmenni, hogy még egyszer ne érezze azt, ami egykor az övé volt…Kitartott, pedig nagyon beteg volt, és egy ideje már biztosan haldoklott. Ám Yoda lelke nem tudott így elmenni erről a keserű világról, kínok közt kereste a lehetetlent, újra családtagként horkantgatva egy szobában, szeretetszagú pléd és fotel ölelésében… Megszállottként kereshette, kutathatta a múlt egy szép darabkáját, még utoljára, oly sok idő után, még mindig kergette, út szélére száműzve, éhezve, betegen, név nélkül… És majdnem elkéstünk. A kór és az éhezés már szinte megette a kutyatestet, talán már csak a lélek vitte tovább. Amikor elesett, ott voltam. Nehéz láncát kioldottam, ölbe vettem, biztattam, és bíztam. Kértem és hittem. Amikor a simogatások közt néha el-elszaladt a tekintete, és mintha megadta volna magát, néztem őt, és beszéltem hozzá. „Kelj fel és járj, tedd meg, hogy élsz”, és kérlek, ne mondd, hogy ez nem a TE harcod…Idő kellett míg rájöttem, igenis az Ő harca volt, csontsovány kis Yodáé, aki nem adta fel, utolsó erejéből, de megvárt, én pedig hála a Jóistennek, megtaláltam őt. Még időben ahhoz, hogy ne mindent feladva, hanem megkönnyebbülve, szeretetre találva mehessen el… Név nélkül jött, csonttá soványodva, büdösen, odabent félig már elrohadva, félelmetes erejű vágya hajthatta már csak… Ám ideért, és bár csak néhány pár órát maradt, mégis az igazak hírét vihette tovább… és mellette sok-sok gyávaságból, gonoszságból vagy lustaságból vak kétlábú hírét is magával vitte, megmutatva a Jóistennek szomorú példáját, hogy az emberek milyen sokszor rosszul gazdálkodnak a szabad akarattal. Ám életünk első és egyetlen angol bulldogja szívében biztosan nem ezt őrizte meg. Amit ő fontosnak tarthat, az az utolsó pár óra, amikor vézna teste végre békére lelhetett egy ölelő, otthonszagú fotelben, és szagtalan, de nem színtelen emlékeinkben ő egy csodaszép, odabentről ragyogó kutya – mert a párom és én láttuk és fejet hajtottunk előtte: tudtuk, a rothadó szerveken túl maga a végtelen szépségű  lélek várt mi ránk… Bárcsak hetekkel-hónapokkal korábban Rád találtam volna, de köszönöm az Égieknek, hogy nem egy félnappal később… Szeretetben, nyugalomban, családtagként voltál köztünk azon a fél napon, ahová név nélkül jöttél, és felejthetetlen Yodaként távoztál.

Búcsúzok mindenkitől a Yoda megismerése előtt egy héttel felfedezett újabb kihagyhatatlan gyöngyszemünkkel, a Ne mondd című dallal /Road/ és szövegével. Az előadásmód, a zene minden üteme és a zenekar minden tagja, a szavak mind-mind erőt adnak, ahhoz és annak, amihez és akinek kell. Amikor először (vagyis első ezredjére egymásután:) végighallgattuk párommal, rögtön éreztük: ezt mindig annak a nekünk fontos embernek kell megmutatnunk, aki éppen feladni készül. Úgyhogy az első napokon az Anyukám zenéje lett, hogy erőt kapjon, fel ne adja, és végre ne önmagát okolja már. Aztán jött Yoda, és a szám azoké is lett vele együtt, akik az életükért küzdenek, akik utolsó erejüket is megfeszítik, és mi nem akarjuk elengedni őket. És aztán, amikor másnap reggel olyan dühösen és szomorúan indultam el dolgozni, akkor egyszer csak azt is meghallottam, amikor csak nekem szóltak a szavak. Hogy történjék bármi, nem adhatom fel. Inkább az egész világot küldjem el időnként a fenébe vagy bárhova, minthogy csak egyszer is úgy akarjak nézni, hogy közben semmit nem látok, és amikor megint széttép a fájdalom, mert nem sikerült, mert valaki, aki fontos volt, feladta, és én magamat okolom, akkor hajtson az, ami megőrjít, csak álljak fel, hisz ami nem öl meg (csak félig), az megerősít, hiszen „szenvedj, ha élsz, küzdj,hogyha fáj, harcolj, ha félsz”, és amikor úgy érzem, hogy csak az értetlenség vesz körül, meg rosszindulat és  közöny, / ilyenkor én is:„Ölnék, vagy ölelnék ahhoz, hogy mások megértsék, ki vagyok én és mit akarok, miért élek és miért halok.”/, és néha már elcsuklik a hangom, és nem mindig látom már a célt, de fel nem adom. Ész, erő, és mellé a hit és a dac, engem ez kell, hogy vigyen és visz is előre, és történjen bármi, én a vállamon szeretném vinni. Mert ez az én harcom…

Itt megtalálod a videót /énekes is, gitáros is figyelemreméltó arcok!/:

Szóljon hát a yodákért, az anyákért, az ildikókért, a bertakatákért, surányiandikért, és mindenkiért, aki ezerszer is feláll, ha sebektől vérezve, akkor is, és nem  bújik el gyáván, és mindenkiért, aki lát is, nemcsak néz…

http://www.youtube.com/watch?v=99NILFRk5WM&feature=related

Dalszöveg: ROAD: Ne mondd…

„Állj! Látom, hogy félsz,
Kelj fel és járj,
Tedd meg, hogy élsz.
Hogyha ez vigasztal,
Tudom, milyen szar,
ezt játszom én is,
minden tavasszal.
Ölnék, vagy ölelnék ahhoz,
hogy mások megértsék
ki vagyok én és mit akarok,
miért élek és miért halok.
Fej mellé az ész, kell az is,
hogy láss és ne csak nézz.
Nem lehetsz mindig hibás, nyisd ki a szád
üvöltsd, hogy kapja be a világ.
Ide az kell, ésszel, meg erővel.
Ne mondd, hogy megint félsz!
Ne mondd, hogy semmit nem érsz!
Ne mondd, hogy feladod!
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod!
Csak szívj! Szenvedj, ha élsz, küzdj,
hogyha fáj, harcolj, ha félsz!
Jól tudod mit ér el, aki letérdel,
és imát morzsol a kezével.
Ide más kell, ésszel, meg erővel.
Ne mondd, hogy megint félsz!
Ne mondd, hogy semmit nem érsz!
Ne mondd, hogy feladod!
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod!
A szemed a pályán, most te vagy a tét,
mindent-mindent, csak magadért.
Annyi hajtson, ami megőrít,
ha nem pusztít el, megerősít.
Megerősít …”

A HEROSZ Ózdi Szervezete, a Védenceink és a magam nevében ezennel zárom 2011 hideg őszének második harmadáról szóló élménybeszámolóját, köszönöm a kitartását annak, aki végig olvasott, és egyébként is köszönök mindent, neveket most nem sorolnék, mert tuti, lenne, aki véletlenül kimarad, de én azt vallom: nem kell, hogy mindig mindenki tudjon róla, hogy segítettünk, hogy tettünk valami jót. Hiszen bőven elég, ha a Jóisten tudja…

Állatbaráti szeretettel: Fazekas Ildikó

Ózd, 2011. november 20.

Utóirat: aki önkéntesen végzett állatmentő tevékenységemet anyagilag szeretné támogatni akárcsak a legkisebb összeggel, az megteheti a HEROSZ Ózdi Szervezetének OTP 11734121-20043678 számú számlaszámán keresztül. Aki bármi másban szeretne segíteni, vagy éppen segítséget kérni, vagy csak szívesen írna nekem valamiről /valakiről/, az megtalál a dikuszka@gmail.com email címen és a Facebookon: „Fazekas Ildikó Ózd”. Válaszlevelek esetében /is/ előre is megköszönöm a megértő türelmet.

Az a helyzet, hogy ez a helyzet. Nagyjából. Esküszöm, hogy rövidebben nem ment…

Ja, és még annyit gyorsan  a végére: volt kérés (és még csak nem is rosszindulatú), hogy legyek inkább kevésbé őszinte. Én hálásan köszönök minden jóindulatú tanácsot, de a leglényegesebb kérdésekben úgyis csak önmagamra és a lelki-ismeretemre hallgatok. Nem tudnék, ezért nem is próbálok a jövőben sem valótlanságokat vagy ferdítéseket leírni, mert az írás, a szavak, ezek számomra szent dolgok. Ahogy egy imában sem hazudnék soha, ugyanúgy leírt szavaimban sem tudnék, hiszen a saját lelkem mocskolnám be akkor.

Mert a szavakat ő adja nekem…