Szerdán este szóltak rólad. Akkor már nem tudtam elindulni, sötét volt, az pedig nem a legjobb környék, ahol Te kóboroltál, sérült lábaddal, éhesen. Másnap este közbejött Jámbor esete, nem gondoltam, hogy a Te életed is akkora veszélyben forog, mint az övé. Pénteken megtudtam, hogy bevitt a sintér. Kinyomoztam, miért. Egy játszótérre húzódtál be, féltél és kimerült voltál. Lábadban sajgott a fájdalom, mint kiderült, egy pitbullt küldtek rád. Hol hőség, hol vihar űzött-hajtott. Fáradtan megbújtál, de a sors ezúttal sem volt kegyes hozzád. Gyerekek fedezték fel riadt lényedet, és feltámadt bennük, aminek ott lennie sem szabadna. "Ha már játszótér, akkor játszunk. Játsszuk azt, hogy gonoszok vagyunk! Hogy lelketlen emberek lelketlen gyerekei vagyunk." És játszottak. Egy érző lénnyel, aki segítséget kért. "Játék" közben észre sem vtték, hogy eljátszottak a lelküket. Először megdobáltak, majd mikor látták, hogy gyámoltalanul, rettegve tűröd még ezt is, akkor szánalom helyett még nagyobb gonoszság támadt jégszívükben. Botokat kerestek, és egyre közelebbről piszkálni kezdtek. Egyikük a lábadon gennyesedő sebbe ütött, ekkor már nem bírtad tovább. (Ki bírná?) Feléjük kaptál. Kínzóid felé, akik ismeretlenül gyötörtek, ahelyett, hogy segítséget adtak volna. Ám aki a közelből látta ezt, nem így értékelte a helyzetet. Az ő verziója valahogy így hangzik, az esetek nagy részében: „Természetesen a gyerekek az ártatlanok, a kutya a bűnös. Hogy az ártatlanoknak bot és kő van  a kezükben? Nem baj. Hogy a bűnös reszketve fekszik egy fa alatt? Mit számít? Verjük el a port ezen a rohadt kóbor kutyán, minek jön ide? Még valami betegséget hoz a gyerekekre, amilyen ronda a lába. Pusztuljon ez a kutya, legyen ő a hibás egész, elrontott, szánalmas, nyomorult életemért!” Jelentéktelen, rosszindulatú kis emberke (vagy asszonyka) telefon után nyúl, és sintért hív, kutyatámadásról károgva. Nem telik el félóra, sintér jön, hurok a nyakadba, és Te láztól, éhségtől, kíntól kimerülten, már nem is védekezel. Megadod magad a sorsnak, aki eddig nem volt valami kegyes Hozzád. Bent vagy a telepen. Hogy érzed-e, tudod-e, hogy itt kint beindult a gépezet, többen összefogva megoldást gyártunk, nem tudom. Hogy ott bent érzed-e, hogy sokan szorítanak Neked? Hogy sikerüljön. És már majdnem össze is jött. Bíró Marika beszélt a sintérrel ( velem nincs beszélő viszonyban), aki megnyugtatta, két hétig nincs altatás, mert nyaral az ott ezt végző állatorvos. Nyertünk tehát két hetet. Bár én éreztem, ott legbelül feszített, hogy nincs sok időnk. Tudtam, minden óra, minden perc ellenünk dolgozik. Találtunk Neked ideiglenes befogadót, Melinda nénit, aki már az utcán is etetett. Marika szólt is rögtön a sintérnek, hogy lesz gazdi, de még nem tud érte menni. Aztán a gazdijelölt is felhívta, és egy részről megnyugodhattunk: sérült lábad, és a „kutyabarát” verzió ellenére (szerencsére) beleegyezett a befogadásba. Két napja már nagyon sürgettem az ügyet, minden zsigeremben éreztem a veszélyt. Kiderült, hogy jövő héten meg a sintér nem lesz itthon. Rossz érzésem támadt. Ma szóltam Marikának, hogy most már szóljon Melinda néninek, lesz, ami lesz, menjen a kutyáért. Majd jött a hír a síró Melinda nénitől az ideges-szomorú Marikán keresztül, el, hozzám. Meghaltál. Még tegnap. És Veled együtt meghalt az álmod a boldogságról. Meghalt a kérés a szemedben: „Segítsetek!” Meghalt a bizalom a szívedben, hogy majd jönni fog egy jó ember. És meghaltunk mi is. A hitünk egy darabja Veled halt. Nem is ismertelek. Még csak nem is láttalak soha. Mégis tudom, hogy éltél, és emlékezni fogok Rád. És abban reménykedek, hogy Te is tudtad, hogy élek, hogy segíteni akarok. És sokan akartak. Összefogtunk érted. Haragosok megbékéltek. De elkéstünk. Több ember sietett segítségedre, de egyetlen egy hatalmában álltál. És ő döntött. „Nem kell, hogy megtudd, vannak jó emberek is, nem kell, hogy boldog lehess végre. Én most elveszem tőled az esélyt, mert hatalmamban áll ezt tenni!”

Ne haragudj ránk, hisz tudom, bíztál bennünk. A szemedben ott ült végig a kérés. És mi elkéstünk. Isten Veled, Lehel kutyus, aki így, arctalanul is elfoglaltad a helyed a szívemben. Míg élek, látni fogom lelki szemeim előtt a tekintetedben ülő kérést:”Segítsetek!” És én nem segítettem…