Medve elindult...
Ildikó 2010.10.31. 07:21
A mai napon, és ezután már mindegyiken, megemlékezek az Öreg Medvéről. Gondoljatok Rá szeretettel, és gyújtsatok Érte egy gyertyát. Elindult...
Ráz a sírás, ölelem a testet, amely lassan kihűl, a két napja kiugrott szem üvegesen néz rám, és nem tudom, valaha megbocsájtom-e magamnak, hogy én mondtam ki: ennyi volt. Fájt már az élet, nem udvarolt már, totyogós lábai négyfelé nyúltak, esténként összerogyott, és ahogy simogattam, a kezem megragadta, mint aki kér: segíts! "Segíts elmennem most már e világról, egy másikba, ahol többé nincs fájdalom, ahol megnyugodhat kiszolgált testem. " Sosem felejtem el vörösbarna öreg kutyám, aki egy boldog félévet eltöltött mivelünk, örökre nyomot hagyva az udvaron, az égig érő diófa alatt és a szívekben. Már mennyit sírt, nyöszörgött, veszekedett, egyre többen mondták: neki már megváltás lenne a halál, de az mégsem jött el... Aztán két napja már nem állt fel, és amikor kiugrott a szeme, úgy éreztem: el kell engednem Őt... Méltó módon, hogy úgy emlékezhessünk mind rá, mint egy öreg casanovára, aki mindig csóválta a farkát, és nem szerette Gömböcöt. Tegnap este még várt Rád az utolsó vacsora, rám pedig egy nehéz éjszaka, ahogyan birkózott a józan ész önmagammal. De dönteni kellett, Teérted, a méltó befejezésért. Egy pléd alatt fekszel már, öreg barátom, tested megnyugodott, az én lelkem viszont nem... Hiszem, és hinnem is kell, hogy ott van a túloldal, a Jóisten jóságos tenyere, ahol felébredni szép és fájdalmak nélküli. Isten Veled, Medve, Isten Veled!
Fentieket délután írtam, de képtelen voltam eddig megosztani veletek. Egyedül kellett lennem a fájdalommal. Egy élettel kevesebb az udvaromon... Az "Öreg" elindult...Már egy ideje nagyon rosszul volt, és az utóbbi napokban még többet romlott az állapota. Döntenem kellett...Senkinek sem kívánom...Még nem igazán tudok róla beszélni, hiszen életet menteni születtem, nem pedig dönteni a halálról... De Medve ma elindult, útnak kellett indítani, hiszen kínjait már nem lehetett enyhíteni, és éreztem, elfáradt...De nem jött a halál, sajnos. Hívni kellett... Borzalmas volt.
Eltemettük. Sziszi az utolsó pillanatig őrizte az öreg, élettelen testet. Minden kint lévő kutyus kísérte Medve utolsó útját. Medvét márciusban hoztuk haza, a semmi közepéről, ahová vakon és süketen, lenyomorodva kitették. Már napok óta feküdt óta, mire hírét kaptam Mártitól, és Anyáékkal azonnal keresésére indultunk. Megleltük, az éhségtől felfújódva, vészjóslóan morogva feküdt egy mocsár közelében, az út mellett, másfél órába telt,mire betettük az autóba.Azt hittem,már azt az éjszakát sem éli túl.De Medve élt,mert élni akart,állapota javult, tetszett neki a sok lány,szerette a kölyköket,nekem mindent megengedett, sokszor támogattam el fekhelyére,és mindig hálásan nézett rám vaksi szemeivel,mikor mindketten kifáradva lerogytunk a plédre. Hét hónapot kapott még.Túlélte a nyári forróságot is,bár nem tett neki jót.Aztán pár hete rohamos romlás következett,már támadott fájdalmában, de még próbálkoztunk,az állatorvos,Bubó és én.Ám Medve teste már nagyon elfáradt...Lelke a napokban felkészült. Egy este,kint a gangon,sokat beszélgettünk,én ekkor készültem fel arra,amire igazából felkészülni nem lehet. Mikor már azt hinném,elsírtam minden könnyem,eszembe jut,ahogyan totyog elém,és csóválja a farkát, vagy hogy Sziszi hogyan őrizte Őt, és újra ráz a sírás...Egészen azóta,hogy megtörtént...
Sosem feledlek el, öreg Medve! Nyugodj békében, már odafönt udvarolsz Mandykének, Daisykének, és a többi szép lánynak. És már nem fáj...
Csak nekem.
Fazekas Ildikó
Ózd, 2010. október 29.
|