Gyönyörű kis, kecses fekete cicalányka voltál. Egy dobozban érkeztél hozzám, hat sorstársaddal együtt. Egyikük megszökött, a négy picike pedig sorra elment, minden átmenet nélkül. Utolsó napjaikban legalább szépet kaptak és szeretetet. Ám benned, és Rozsdásban nagyon bíztam. Erősebbek voltatok, szépen gyarapodtatok nálunk, sokat voltatok kiengedve, megszerettétek a kutyák nagy részét. Bezárni éjszakára kellett titeket, kis zugotokba, és akkor ha a macskaellenes Marduk és Panni vette át az uralmat az udvarunkon. Egy nap reggelén nem akartál enni. Ölembe vettelek, simogattalak, a kezdeti vadócságod már rég elmúlt. Kedves, de önálló cica lettél. Betegséged kezdetén, még aznap délután orvoshoz vittelek. Kaptál sok szurit, bőr alá infúziót, biztatást. Bújtál hozzám a rendelőben, mint amikor a fáról levettelek, mert Romiék játékból felkergettek. Újra érezted, bennem megbízhatsz, rám számíthatsz. Néztél rám nagy sárga szemeiddel ,és tudtam, számodra én vagyok a biztonság, a világ szebbik fele. Mikor hazaértem veled, az életösztön csodáját mutattad: a Rozsdásnak kitett finomság felé indultál, és majszolva enni kezdtél. Boldog voltam, és bizakodó.

Eljött a másnap reggel. Nem kértél enni, de figyelmes voltál. Nem szaladgáltál, mint addig, de jól esett a friss levegő. Megint bemásztál a kutyák nagy vizes fazekába, és onnan ittál. Munka után első utam hozzád vezetett. Kiengedtelek, a kiskertbe vonultál, a fazékból ivás után. Kiültél a kerítés mellé és bágyadtan nézted a mozgó világot. Testvérkéd a gangon játszott, gondoltam, csak jót tesz a friss levegő, bementem a lakásba a bentieket ellátni. Aggódód tipus lévén, negyedóránként rátok néztem, ott ültél a kerítés mellett. Utoljára azt láttam, hogy az avar felé tartasz, ott mindig szívesen voltál, a tuják árnyékában. Mikor újra kimentem, már nem voltál sehol. Egy órán át kerestelek mindenfelé, de nem jöttél. Tudtam, itt az idő, ki kell engednem Mardukot és Pannit. Kijöttek, nem éreztek Téged sehol. Nem érződött tragédia. És akkor nagyon nagy butaságot tettem. Elindultunk Rexit megetetni. Bocsáss meg nekem, Celestina, hogy amit oly ritkán teszek, most elkövettem. Fáradtságból, vagy ki tudja miért forgott lassabban az agyam. A máskor oly jellemző rossz előérzet, és filozófiám „jobb félni, mint megijedni” most cserben hagyott. Nem zártam be idő előtt a két kutyát, elkövetve ezzel a kisebb rosszat. Nem éreztem meg, hogy haza jössz. Pedig Te jöttél. Haza. Hozzám és Rozsdáshoz, a kutyákhoz, a kis fenyőkhöz, a vizes fazékhoz. Minden várt Rád, csak én nem. Helyettem két időzített bomba jár-kelt az udvaron. Te, csepp kis törékeny cicám, mit sem sejtve sétáltál be az udvaron. Talán jobban érezted magad, és épp minden jóra fordulhatott volna Veled. Kis Celestina, bocsáss meg nekem, hogy nem vártam Rád, nem fogadtalak haza érkezvén Téged. A visszafele úton Téged kerestünk a házak tövébe bújva, Rólad beszéltünk, és először hasított belém a félelem. Mit tettem? Családom egy védtelen kis tagja nem jött haza, és én nem készültem a fogadására. Kint hagytam azt a két kutyát, akik egyébként angyalok, de a cicákat nem kedvelik. És én kiszolgáltattalak Téged. Elárultalak. A kapun belépve a barátom látott meg Téged az avarban, holtan. Én sokkot kaptam, még a villanyt sem tudtam felkapcsolni. A világ megszűnt létezni. Csak a fájdalom lüktetett, önváddal kergetőzve. Nem nézhettelek meg, de talán jobb is így. Emlékezni úgy akarok Rád, ahogyan éltél, fényes fekete bundádra, kecses, törékeny kis testedre, becsületes sárga szemeidre, a fazék mellett ágaskodva, vagy az avarban kergetőzve. Hinni akarom, hogy hamar megtörtént, „csak” egy roppantás volt és vége lett mindennek. Minden fájdalmad az én lelkem viszi tovább. Drága Celestina, ugye, Ott vagy már, amiben hinnem kell, hogy tovább élhessek és küzdhessek. Ugye, Isten a tenyerére veszi az állatokat is, ugye, otthont ad Nektek az országában? Kicsi Celestina, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy sorsodra hagytalak, hogy engedtem megtörténni mindezt. Bocsásd meg nekem, hogy elvettem Tőled a jövőt. Az életet. Az álmokat. Mindazt, amiért élek, hogy Nektek adhassam. És én elvettem. Isten Veled, Celesztina, már a testvérkéid közt vagy. Segíteni akartam rajtatok, Isten tudja, miért nem sikerült? Hogy miért kellett így lennie, fel soha nem foghatom. Bár többé egy cicát sem hagyok így sorsára. Talán a Te életedből és halálodból kellett ezt megtanulnom. Drága lecke volt. Hiányzol, Celestina, és nagyon sajnálom. Ismersz, tudod, mennyire. Nincs kedvem ébren lenni, az udvar csak a fájdalomra emlékeztet, a két kutyára haragszom, és nem tudom, mikor fog enyhülni bennem az önvád. Talán soha. Hisz többé nem bújhatsz ölembe, nem kényeztethetlek finomságokkal, nem nézel rám többé nagy sárga szemeiddel. Talán nem gyógyultál volna meg. De ez nem vigasz, ez semmi. Hisz mindent Neked akartam adni. Ehelyett elvettem. Mindent…

Talán egyszer megnyugszom, egy kis, törékeny fekete cicalány megmentése meghozza önmagam feloldozásának a reményét. Talán egyszer, ha emlékeimben ránézek gyönyörű sárga szemeidre, a hálát látom majd, amivel felém fordultál, és nem az elképzelt rémületet az utolsó percekben. Ne haragudj rám, Celestina, nem így akartam. Hibáztam, és ez az életedbe került. Az életedbe, amit pedig rám bíztál.