De mégis rengeteg barátság, értékes kapcsolat született.
Itt is köszönet Mindenkinek, aki segít!!!
Elsősorban Neked, Istenem, aki látod, ki vagyok, és segítesz, hogy ugyanaz maradhassak, és mégis változzak.
A valamiért kiszabott fájdalmat úgy méred rám, hogy erőt merítsek belőle, és nem engeded, hogy elvesszek. Barátokat adsz, segítőket vezetsz el hozzám, és vigyázol rám, hogy én vigyázhassak rájuk. Nem baj, ha nem mindenki érti meg a hitemet. A lényeg, hogy én már látom az utam, már azon járok, és hiszem, hogy van, aki vigyázza, ezért NEM adom fel!
Istenem, azok az előző napok…Gondolj azokra, akiket a legjobban szeretsz. Akikért virrasztottál, akiket ölben cipeltél, akiket enni, bízni, élni tanítottál. Gondolj azokra, akik bánatodban melléd bújtak, akik örömödben osztoztak, akik vigyáztak rád, és te cserébe rájuk. Gondolj azokra, akik reggel elsőkként köszöntenek, akik egyazon helyen hajtják álomra a fejüket. Akikkel az imáidat kezded, akikre vigyázni hivattál, és akikkel megosztod mindened, amid van. És ami vagy.
Én tőlük búcsúzom, december 19-e óta, zsinórban és nagy tételben. Viszik életem darabjait, és bár tudom, hogy jó helyre, szerető kezek közé mennek mind, mégis fáj a búcsú, éget, mar. Istenem, azok az előző esték, azok az utolsó, tányérba tett falatok, utolsó „jó éjszakát”-ok, utolsó esti ölelések. Megint búcsúzom. Holnap nagy útra indulunk, Edit meg én, és 13 kutya. Indulunk a Nélkülembe… Búcsúzom Zsömitől, a csepp tacsi szukától, aki terhesen, megverve jött Bánrévéről, még hónapokkal ezelőtt. Itt hozta világra kicsinyeit, és nevelte 7 hétig őket, gyönyörű, egészséges kölykökké nőttek. Búcsúzom tőlük is, Miniszterasszony, Hámánkató, Harangozóteri, Michael és Jackson, ők lennének azok, akiket születni és felcseperedni láttam, ám több közös nap nem adatott. Búcsúzom Árnyéktól, a kölyök yagd terrier-mixtől, aki nevéhez híven követett mindenhova, míg csak nem kihízta és nőtte a kerítésrácsokat. Búcsúzom Frekvenciától, a nyurga, kedves, ám pimasz kölyöklánytól, akit a lelki-ismeret, egy rendelet ellenében, szintén közénk hozott. (Őt az ügy kezdete után hoztam haza, mert a szemem láttára akarták a jeges patakba dobni. Két hetet élt itt, de belakta a házat, elfeledte a nyomasztó emlékeket, ám néha felsír, és könnyezik a szeme. Olyankor magamhoz ölelem, és csititgatom: „Ne félj, kicsi Freki, soha többé nem bántanak téged!” Ma este még szorosabban öleltem őt, és a nem csak az ő szeme fénylett furcsán. Arra gondoltam, kis buksiját magamhoz szorítva, hogy vajon, ha holnap este felsír a drága, lesz-e, aki meghallja, lesz-e, aki megöleli, aki elsuttogja az éjszakának: „neféljkicsifreki” ? Lesz-e az én Zsömim valaki kedvence, ahogyan nekem mindegyik az? Lesz-e, aki felkapja Hámánkatót, ha egy nagyobb rámordul, lesz-e, aki azt suttogja az ijedt pici kutyaléleknek, hogy „katonadolog, mákszemkém, katonadolog”? Vigasztalja-e valaki Borzast, mikor úgy tesz, mintha nagyon kemény lenne, közben meg belül kölyökként sír? Van-e valaki, aki megölelje Blackyt, amikor emlékek képében előtör a HÁZ, az udvar, egy „ebédlőnek” nevezett kutyaszoba, a játékok, a tragédiák, a barátok, a gazdinak hitt emberek? (Blacky már saját volt…) Lesz-e, van-e nekik ildikójuk? Tudom, hogy nagyon jó helyeken vannak, és nagyon jó helyekre mennek, ezen a téren nyugodt vagyok. Ám nekem Ők a legfontosabbak, az életem gyémántdarabjai, a legjobb barátaim, a gyerekeim. Ha rájuk nézek, saját magamat látom. Szemükben ott vagyok én, remélem, kicsit engem is magukkal visznek, vittek. Ha magam adom őket gazdihoz, akkor is nagyon nehéz, de akkor biztosabb, hogy a Gazdi kedvencként fog rá tekinteni, és óvni, vigyázni fogja akkor is, ha éjjel felsír, vagy ha valamitől megijed. Az én kutyáim december 19-e óta elindultak az ország több részébe, és nekem a búcsúzások, az előző esték jutnak osztályrészül. Istenem, hányszor tanácsolták már, hogy szeressek kevésbé, mert ez így el fog pusztítani engem. Ó, Istenem, ha tudnák, mennyire feleslegesen világra jött szavak ezek. Én magam nem értem, szeretni fél szívvel minek? Igen, most megint megsínylem, hogy így szeretek, de én nem bánom ezt: a Jóisten tudja azt, mit miért mér az emberre. Az én szívem azért szakad meg minden egyes elmúlásnál, minden egyes búcsúzásnál, mert ebből a fájdalomból merítem az erőt a célhoz: még többet, még jobban, még ügyesebben. De azért megélni nem jó… Szeretek azonnal és örökre. A dolgomat most ez is nehezíti: jött ma három kutya, nem találtak máshol oltalomra, nekik mindhármuknak meg is van már a helyük, holnap ők is indulnak velünk. A sokak által ismert előtörténetű Matyi, akit ma sikerült Editéknek megfogniuk. Itt pihenget jóllakottan az előszobámban, Mandyke és Freki társaságában, itt fekszik végre picit megnyugodva, de ugye, illegálisan, létszámfelettiként… Itt van sorstársa, Teofil is, akit hetekig űzött-hajtott az élet, míg végül az udvaromon oltalomra talált. És itt van Spuri is, akit ezen a néven hozott egy bulis fiatal társaság, Barcikáról, az utcán találták. Nos, ők egy éjszakát töltenek itt és egy reggelt, és ez bőven elég ahhoz, hogy megszeressem őket, meglássam a lelküket, a sorsukat, és ők meglássák bennem a jót, a változást. Bár eddig erről szólt az életem, most mégsem vihetem véghez a testi-lelki renoválásukat, ahogyan nem tehettem Juniornál sem, például. Csak elkezdhetem. Ti folytatjátok. Szívetek-lelketek, ugye, beleteszitek ebbe a folytatásba? Én bízom a Jóistenben, tudom, szerető kezekbe viszi a kutyáimat, de azért a búcsú, az csak búcsú marad. Mint mondtam, fáj, éget, mar. Még ezt a három jövevénykutyát is útravalóval bőségesen ellátva engedem majd tovább, és bizony, az első napom velük egyben az utolsó, tehát az „előző” is. Búcsúzom, és hiszem: a nélkülembe nyugodt szívvel engedhetem őket, de azért sajnálom, hogy ők nem lehetnek mindennapjaim részei. Én most csak elindítom Őket az úton. Végig már más vezeti őket.
Hogy még „egyszerűbb” legyen a helyzet, egyúttal még plusz három kutyus sorsát is jóra fordította a Jóisten. Pici Pedrot holnap hozza a sofőr, és itt adjuk örökbe a ház előtt, már lebeszéltem, alig várják! Jön viszontagságos sorsú Maya is, szintén Edittel, őt visszük tovább, szintén nagyon várják! És még az út elején felvesszük Pöttyöt, aki egy jó havernál húzta meg magát pár napra, miután utcára tették. Miután Vakarcsot a napokban örökbe adtam, így a helyére mehet a megoldatlan helyzetű kis Pötty.
Tehát az úti terv a következő:
A sofőr megjön Putnokról Ózdra, átveszi a kölcsön-kocsit, és kijön hozzánk. Pedrot örökbe adjuk helyben. Maya a kocsiban. Elkezdjük kihozni az érintett kutyusokat az udvarról. Matyit szeretnénk előre, az ülés elé, Mayát az ülésre. A csomagtartóban Zsömi és kis családja. Mellettem, a hátsó ülésen: Árnyék, Freki, Spuri (három örökmozgó amúgy), valahogyan Teofil is, és kb. 10 perc múlva Pötty is. Ha valóban sikerül elindulni (mondjuk, muszáj), akkor irány az első úti cél. Az M3-as bevezető szakaszánál örökbe(!) adnánk annak a végtelenül kedves hölgynek Mayát, aki a Pilisből jön a kutyáért, akit már izgatottan, mindennel készülve vár! Aztán irány Szigetszentmiklós, ahol találkozunk a Zalaegerszegről elénk induló Igaz Klaudiáékkal, és gondjaikra bízzuk Zsömit és kis családját, Árnyékot, Pöttyöt és Matyit. Elindulnak a HEROSZ zalaegerszegi állatotthonába. Aztán tovább megyünk a HEROSZ bp-i állatotthonához, ahol Borzas mellé elvisszük (Gyurikát már örökbe adták!) Frekvenciát és Spurit is. Itt találkozunk Losonci Ágival, kapunk tőle sok-sok finomat és jót, valahol összefutunk Bubóval, aki szintén a kutyusoknak kedveskedik (és ahogy ismerem, nekünk, nekem is!!!) és aztán irány tovább Kecskemétre, ahol is a Mentsvár Az Állatokért Alapítvány otthont nyújt Teofilnak. Ez új információ, hiszen délután négyig nem is sejtettem, hogy Teofil albérletbe szegődik hozzánk. Ahogy internethez jutottam, próbáltam valamit lépni a fiatal legény ügyében, ám a Jóisten ezt szinte meg sem várta, már küldte is az oltalmat nyújtót. Tőzsér Juditot, aki szeretettel fogadja ezt a fiatal, sokat szenvedett, zsinórral a nyakában kóborló kutyát.
Az útiköltség valószínűleg egy jelentős kiadás lesz, amit most csak kölcsönpénzből tudok megoldani. Több száz kilométert utazunk, ezzel megmentve, biztonságba helyezve 13 kutyát. Ha tudnál és segítenél ebben segíteni, azt most így utólag, egy kis anyagi támogatással teheted meg, és mi nagyon hálás szívvel fogadjuk! Stefancsik Netti ma bejött hozzám a munkahelyemre, és szívet melengető, kedves lényével, magától értetődően nyújtotta át hozzájárulását a holnapi úthoz. Tőzsér Judit pedig segít a Kecskemétről Ózdra tartó út költségeiben. Hálás köszönet mindkettőjüknek, magunk és 13 (+1) kutya nevében is! Kérlek, ha teheted, csatlakozz Te is a támogatók mellé. Ózdon nem engedjük a kóbor kutyákat meghalni, ott veszni az út szélén, de az anyagi helyzetünk országos szinten talán a legrosszabb. Az egy év alatt a HEROSZ Ózdi Szervezete által megmentett állatok száma nem áll egyenes arányban a rájuk fordítható összeggel. Ózd segítséget kér! Tudjátok, ez évi célunk egy ideiglenes menekítő-szocializáló-örökbeadó állomás kialakítása és működésének megkezdése, és persze, itt van a meglévők és az újak ellátása, orvosi kezelése, illetve a nem gazdihoz kerültek oltásainak rendezése. Tehát egyébként is nagyon nagy szükségünk van minden segítségre. Nehezen kérek, nem akarok senkinek sem a terhére lenni, nem szeretném, hogy bárki is az utolsót adja ide, vagy hogy bárki is korlátai ellenére, magától megvonva, vagy mástól elvéve, adakozzon. Csak azt kérem, ha jó szívvel, Isten segítségével tudsz és szeretnél minket segíteni, akár csak 100 Ft-tal is, akkor tedd meg. A Hérákért, a Mandykért, a Picúrokért… Az álmokért…
Mert egy álom része ez az egész: a szép pillanatok és a fájdalmasak, a csaták és a győzelmek, az üresedő udvar és az előző napok. A betöltetlen űr a házban és a szívben. Az utak, melyek az új állomás felé viszik a védenceket, a kitárt karok az új életben, a járhatatlan utakon elindulók, a mellettünk állók. Ez mind-mind egy álom része. Az én álmom ez, csak én ezt nem álmodom, hanem élem. Ahogy az Ég keveri a kártyákat (ha szabad így mondanom), úgy játszom én. Hiszen azt sem gondoltam, hogy a legrosszabb dolog a világon, amitől a legjobban féltem, éppen az, az az átkozott feljelentés hozza elérhető távolságba az elmúlt 17 év legáhítottabb vágyálmát: egy otthont, ahol megmentett kutyák élhetnek boldogan, és legálisan! Hát ezért mondom én, mérhetetlen az Isten jósága és mindenhatósága, hiszen abból az elátkozott levélből is képes áldást és csodát teremteni, itt, ebben a néha oly hitehagyott világban. Pedig a jó itt van karnyújtásnyira, csak észre kell venni. Meg kell tanulni enni adni az éhesnek, megitatni a szomjazót, vigasztalni a sírót. Meg kell tanulni beengedni az oltalomra szorulókat a házunkba, hiszen nem tudhatjuk, mi magunk mikor várunk majd ugyanerre. Meg kell tanulni hinni és bízni és akkor lesz miben és lesz miért.
Én most hiszem, hogy ezek az elválások áldottak lesznek, hiszem, hogy lesz, ki vigyázza a holnapi (illetve már mai) utunk, aki eddig is vigyázta valamiért világra született életemet, és aki erőt ad most is, az előző naphoz, ahogyan adta Lizánál, Blacky-éknél, Micikénél és Bertoldnál, Borzasnál és Gyurikánál, aki erőt adott a karjaimba, kivinni őket a házam elé, erőt a végsőkig elfáradt agyamnak, hogy gondolatokat ébresszen és papírra vessen. Erőt adott a lelkemnek, hogy elengedjem azt, aki mancsával a kerítésbe kapaszkodott, vagy azt, aki a lassan távolodó kocsi hátsó ablakára tette a mancsát belülről, miközben én kívülről érintettem az üveget. Erőt kaptam harcolni a területért, a kutyáimért, az igazunkért. Barátokat kaptam, jó szavak ezrei biztatnak és drukkolnak értünk. Mostanában kicsit rosszak a kutyák nálunk, nagyon megviselte őket ez az egész, barátságok szakadtak szét, bandák hulltak darabjaira. Megfogyatkozott a Falka. Alig vagyunk már. Félnek, nem tudják, ki marad, ki megy. Félszemű Gömböc kutyánk (abszolút saját már) Karácsonyra új nyakörvet kapott. Mikor rátettük, valami elindult a kutyában, azt hitte, most rajta a sor, az a nagy mafla lefeküdt a földre, a hátára kuporodott, behúzta a farkát és fájdalmasan nyüszögött. Magamhoz öleltem és boldoggá tett a gondolat, hogy néhány sajátra egy szinte bombabiztos mentőötletem van az ellenőrzés idejére. Ha ez sikerül, az én félszemű Gömböcöm és az egynapos korától itt élő Héra soha nem kell, hogy átélje az előző nap borzasztó érzését.
Minden előző napon eldúdolom az engem minden különcségemmel együtt elfogadó, tőlem elszakadni készülő kutyáimnak, hogy :
„Az az egy fontos: legyetek jók most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz;
Legyen szent most nekünk a játék,
Legalább egyszer még!”
Ha pedig holnap haza érek, fáradtan, tele élményekkel, és mégis tele ürességgel is, azt hiszem, körülbelül így fogom érezni:
„Hát ez is elmúlt, ennek is vége,
A házam udvara lassan üresen áll.
Vége lett valaminek, de pont ez a lényeg,
A csomagom kész van, a küszöbön áll.”
Nem, nem utazom sehova, úgy értelmezem, hogy jöhet a változás, megértem rá. Elengedem az otthonomból a kutyák nagy részét, biztonságos, szerető helyekre, azért, hogy egy új kapu nyílhasson meg előttünk. Egy legálisan működő befogadó állomás, egy beteljesült álom. De azért a búcsú az csak búcsú marad. Fáj, éget, mar. És erősít, barátságokat sző, gondolatokat ébreszt. BÚCSÚZOM TŐLETEK! Boldog életet ígértem Nektek, és most az élet úgy hozta, ennek teljesítéséhez költöznötök kell. A házamból. A szívemből nem.
Tudom, én elég keményen el tudok vonatkoztatni, de nekem erről a számról mindig az előző napok jutnak eszembe. Az olyanok, mint a mostani…
Köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket, számomra a megtiszteltetés, hogy otthonomba jöttetek, hogy hozta ki-ki a maga egyéniségét, sorsát, csordultig telő lelkét. Örülök, hogy barátaim lettetek, hogy kitartottak mindig mellettem, hogy őriztetek, hogy bizalmat szavaztatok nekem. Az alábbi videót Ti szánjátok nekem, de én is ezzel szeretném elmondani, mennyire fontosak vagytok számomra. December 19-e óta egyre többen elszakadtok tőlem, szóljon hát ez a barátságunk tiszteletére! Aki készítette, ő is a „BARÁT” címszó alatt fut.
A Jóisten kísérjen minket ezen a vasárnapi úton. Adjon nekünk jó időt, száraz utakat, békés kutyákat, szeretettel váró embereket, és adjon, adjon, adjon erőt, magunk mögött hagyni Őket!
AJÁNLOM AZ OLDALT
