Diego 2006-ban egy téli napon érkezett meg hozzánk, cumisüvegével és cicatápszerével. A parányi lényt a szoba legmelegebb pontjában szállásoltuk el, mert az első pillanattól kezdve nagyon fázott. Miután átmelegedett, már a cumisüveget is elfogadta. Egyébként is mindig közel kerülnek hozzám a védencek, de mindegyiküknél van egy pillanat, amikor visszavonhatatlanul beszáguld a szívembe. Diegonál ez a pillanat az egyik esti eteténél következett be: kezembe vettem és etetni kezdtem őt. Mikor teli lett a pocakja, ez a mákszemnyi cica erőteljes dorombolásba fogott, a maga nyelvén megköszönve a gondoskodásunkat. Torkomban gombóccal megszeretgettem, aminek hatására a cicaszerenád egyre hangosabb lett. Sosem gondolatm volna, hogy egy ilyen pirinyó macsek is képes már dorombolni. Enni és járni még a maga erejéből nem tudott, de a szeretetét és köszönetét kimutatni már igen. Ez a kis tigris utolsó pillanatáig bizonyította: az állatoktól nincsen hálásabb lény a világon. Három napot töltött el velünk, majd az egyik etetés alkalmával már csak kihűlt kis testét találtuk a kosárkában: lelke már messze volt. Hogy miért halt meg, azóta sem tudjuk. Aprócska testén jóval túlmutatott a ránk gyakorolt hatása: mindig is szerettem a cicákat, de ő megint egy olyan macsek volt az életünkben, aki ezt a szeretetet meg tudta százszorozni szívemben. Hiszem, hogy van egy hely, ahová a halott cicák és kutyák megtérnek. Könnyes szemmel szoktam arra gondolni, hogy Diego már régen ott van, és ha majd egyszer én is oda érkezek (hisz az én helyem ott is az állatok közt lesz), újra hallhatom kis lelkéből előtörő, megindító dorombolását!