Mázliék- Az első alom
Ildikó 2008.05.15. 22:47
Mázli és 3 testvérkéje 2006. szeptemberében érkeztek hozzánk. Egy családi ház melletti kertbe dobták be az újszülött kiskutyákat. Mint kiderült, még egy testvérük volt, de ő a gazban lelte halálát, távolabb esve tesóitól.
A négy sötét kiskutya egynaposan került hozzánk. Ketten addigra már teljesen legyengültek, és hiába a gyorsan beszerzett tápszer és cumis üveg, az első napokban meghaltak. Mivel ez volt az első újszülött, árva alom az életünkben, mindent ő mellettük tanultunk meg. Bébitörlőkendővel pisiltettük, kakáltattuk őket, hiszen ezt "normális" esetben az anyakutya nyelvével teszi. Különböző tápszereket szereztünk be, valamint az egyetlen, ilyenkor nem ártalmas tejet, a kecsketejet is felkutattuk. A környéken nehezen lehetett hozzájutni, hirdetés útján tudtunk végül egy nagyobb mennyiséget vásárolni. Ezt vízzel vegyítve és tápszerrel felváltva adagoltuk a két kiskutyának. Góliát, a fekete-barna kisbaba öt napos korában minden látható ok nélkül gyengülni kezdett. Az állatorvos elmondta, hogy mivel nem kapnak anyatejet, az ilyen picik körében felléphet bármilyen fertőzés, aminek nem tud ellenállni a szervezet, és elpusztítja őket. A már kimondottan kutyás külsejű Góliát órákon át harcolt az életéért, és mi is vele küzdöttünk. Mégis, még azon a napon, amikor gyengülni kezdett, meghalt. A magára maradt Mázlit magunk mellé vettük, és mint gyermekünkre, úgy vigyáztunk rá. Velünk aludt az ágyban, mert egyedül sírt. Nyolc napos korában résnyire kinyitotta a szemét. Hangunkat már felismerte. Nagyon erős kiskutya volt, esténként úgy foglaltuk le, hogy az ágy végébe tettük és hivogattuk. Ő pedig pirinyó lábain elindult felfelé és a nyakunkig meg sem állt. Éjjelenként mindig kettőnk között aludt, aztán a hajnali etetés után valamelyikünk nyakába bújt, és ott aludta boldog álmát. Egyik este nem akart enni, nagyon megijedtünk. Aztán rájöttem, hogy nagyon teli van a pocakja és nem tud kakálni. "Bicigliztem" kis lábaival, óvatosan masszíroztam a hasát, és törlőkendővel ingereltük. Fáradozásaink meghozták gyümölcsüket, sok kis kaka képében. Nagyon megkönnyebültünk. Ekkor döntöttük el véglegesen, hogy megtartjuk. Már előre nevetgéltünk azon, hogy amikor majd nagy lesz, és már nagyobbakat is "produkál", majd visszaemlékezhetünk ezekre az etetés utáni pillanatokra. Két hetes korára rohamosan erősödni kezdett, a bundája is fényesen csillogott. Kék szemeivel csodálkozva tekintett a külvilág minden jelenségére, hozzánk, mint "anyukáihoz" kötődött. Napközben, ha nem voltunk otthon, egy puha dobozban alukált, amit nhezen szokott meg, hiszen az ágyhoz szokott. Viszont mikor egyedül volt, az ágyról többször lebukfencezett, így a dobozt láttuk jó megoldásnak. Kezdeti ellenállása akkor szűnt meg, amikor kapott egy pihe-puha kabátot, amely kényelmes fekhelyként szolgált. Zöld macija is rendkívül fontos volt, mindig ahhoz bújt, ha mi nem voltunk kéznél. És akkor megtörtént az, amire egyiken sem számítottunk, és amit még azóta sem tudunk feldolgozni. Két és fél hetes volt ekkor Mázli, aki éppen azért kapta a nevét, mert igazi mázlistaként túlélt mindent. Most mégsem volt szerencséje. Fehér, pihe-puha kabátja, amiben oly sok szépet álmodott már, lett a gyilkosa. Belebújt az ujjába, de ki már nem talált belőle. Mire a barátom észrevette, hogy a kiutat keresi a kiskutya, addigra már oxigénhiányos állapot lépett fel nála. Nem halt meg, de teljesen megváltozott. A korábban izgő-mozgó, jó étvágyú, vidám Mázli mozdulatlanul feküdt egész délután, hangunkra, simogatásunkra nem reagált. Az etetésnek ellenállt. Néha nyöszörgött, de leginkább teljes passzívitásba burkolózott. Végig sírtam a délutánt és az estét, ezután már nem mozdultam el mellőle.Nem akartuk elhinni, hogy ez emgtörténhet. Ő, aki annyira erős volt, hogy túlélte, amit a testvérei nem, ő, aki esténként már játszott velünk, bújt hozzánk, ő, a kis Mázli, egy ilyen butaság miatt ne kapja meg mégse a boldog kutyaéletet. Hajnalban felsírt, hosszú percekig nyöszörgött, mi pedig nem tudtunk rajta segíteni. A kezeinkben halt meg. A kis Mázli, akinek ezúttal nem volt szerencséje. Azóta lassan két év telt el, de emléke még mindig ugyanúgy fáj. Sokáig beszélni sem tudtunk róla, az iszonyatos gyász nem akart múlni. A mai napig eszembe jut, mekkora lenne most, és mennyire ragaszkodott volna hozzánk.
Mázli, ezúton is üzenem Neked, úgy szerettünk, ahogyan Te minket, és éppolyan fontos volt hálás kis lényed nekünk, mint Neked a mi gondoskodásunk. Sosem fogunk elfelejteni, szívünkben nagy kutyussá nőttél, és koromfekete bundád álmaimban gyakran újra látom. Tudom, hogy van Isten, de hogy a Te elvesztéseddel mi volt a célja, azt nem tudom. Igazságtalannak érzem, hogy ilyen feleslegesen meghaltál. Zöld macid örök mementóként az ágyunkban őrzi emléked!
|