Kedd délelőtt volt, március 6-a. Csörgött a telefonom, egy kedves
fiatal lány hívott, azzal a szomorú infóval, hogy az Alkotmány úti
nyomda területén valaki a reggeli órákban egy kb. másfél méteres verem
aljára dobott négy, újszülöttnek tűnő kiskutyát... A szívfacsaró szavak
után kérés következett, ők nem tudnak velük mit csinálni, úgyhogy
tudtam, nekem kell segítenem. Akkor indultam épp dolgozni, úgyhogy
kértem, valahogy mentsék ki őket onnan, tartsák életben háromig, akkor
jöhetnek, épp hazaérek. Eszter mindenbe beleegyezett (el vagyok már
szokva az ilyen reakciótól, úgyhogy különösen jólesett), közben
telefonon beszéltünk, mert már nagyon aggódtam, hogy vajon jól
vannak-e a kis árvák. Szerencsére mindent túléltek, így háromkor
megérkeztek. Kis dobozban, kis fekete testekben négy hatalmas kis
lélek, akiket egy arctalan gyilkos halálra ítélt, ők mégis túléltek,
és megérkeztek. Tudtam, hogy kevés az esély. Tudtam, hogy ilyenkor még
annyira kis védtelenek, és ráadásul annyira, de annyira hiányzik nekik
az anyatej. Ezt kutyatápszerrel próbáltam helyettesíteni, apró
cumisüveg elő, bele az életet jelentő tápanyag, és indult a nagy
kaland... Elsőre mind a négyen szépen, ügyesen cumiztak, beindult a
reflex, és elmondani nem tudom, mekkora öröm arra a pillanatra
gondolni, amikor tudtam, hogy most biztosan mind a négyen végre
jóllaktak, és szívembe vésődött a négy fekete kis pofi is, ahogyan
édes álomra szenderült, teli pocival, melegben, biztonságban... De
sajnos, mindentől nem óvhattam meg őket, és ennek reális veszélyeit
nagyon is átláttam. Hiszen volt már pár alom az életemben, főleg
kutya, ritkábban cica is, akik valamiért árvaságra ítéltettek, és akik
végül piciny győztesként veszítettek, ők örökre lelkemben hagyták
emléküket. Hogyan is feledhettem volna a Coop abc elé tett kilenc,
teljesen újszülött apróságot, akik közül egyiknek sem jutott több egy
hétnél, és én annyira, de annyira sírtam miattuk, hogy egy hét alatt
kilencszer szakadt meg a szívem... Ugyanígy él bennem a kis Boldi, vagy
Marlonbrando és Mirtillke... De közben igenis tudtam, hogy küzdenem
kell, nekem is velük együtt, esélyt adni egy szebb életre, vagy
legalább csak egy szeretettel teli ölelésre, egy teli pocival álmodott
álomra... Erőt adott azért Héra hűséges tekintete is, az én Hérámé, akit
lassan már hat éve, hogy ilyen kis árvaként, három tesójával együtt,
egy patakból kimentve magamhoz fogadtam, és akit, Dundikával együtt
sikerült felnevelnem. Elszakadni sem tudott tőlem, annyira én voltam
az anyukája, mindenki másra rátámadt, csak engem tudott szeretni,
gyengéd és védelmező szeretettel, így itt maradt, velem, nekem... És
erőt ad a kis Charley élete, és valahol igenis, hogy erőt ad
feledhetetlen Mázlim négy hete is... Ennek erejével, és annak tudatával,
hogy képtelen lettem volna ezt a négyet sorsára hagyni a verem alján,
történjék bármi, birkóztam meg a fájdalmával annak, amikor először
Egyeske, az egyetlen fiú, a legnagyobb, görcsök közepette, felfújódva,
meghalt... És aztán amikor Ketteske, a hamar elgyengülő kislány, utána
indult... Csütörtökön úgy bíztam még a lassan erejét vesztő Hármaskában,
de végül, pénteken ő is feladta, győztesként veszítve ő is távozott
erről a világról. Ekkor én is, párom is, úgy döntöttünk, a legerősebb,
egyben legkisebb tesóért már erőnkön felül is küzdeni fogunk, hiszen ő
is annyira keményen harcolt, és annyira élni akart... Könnyek áztatta
keresztelő volt, amikor testvéreire emlékezve, kis lényét igazán
meglátva, Gyöngyikének neveztem el a negyedik árvát. Gyöngyike sokáig
evett ügyesen, de aztán ő is gyengülni kezdett. Péntek délután  fogtuk
Őt is anyával, és levittük a rendelésre, a doktornő volt, talán már
csak miattunk kezelte, talán ő is hinni kezdett benne, hogy
sikerülhet, infúziót adott bőr alá, antibiotikumos és görcsoldót
küldött utána, aztán kezeinkre bízta. Míg a segédkezésemmel
ivartalanította a szintén kedden befogadott, felnőtt Kóbit, addig Anya
óvta a váróban Gyöngyike életét, aztán egyszer csak Gyöngyike meghalt...
Szinte felfoghatatlan volt, de megtörtént. Reszkettek a kezek,
reszketett a hang.  Aztán anya masszírozni kezdte a kis szívét és a
kezének melegével és szavaival kapaszkodott az elillanni tűnő élet
után, amikor egyszer csak Gyöngyike újra levegőért kapott... Szinte
felfoghatatlan, de megtörtént... Aztán irány haza, előtte
gyógyszertárból Mecsek babytea a puffadásra, hasgörcsökre, ami őt is
kínozta, és ami életéért állt sorba. Mi álltunk előtte. A szeretetünk...
Az tartotta még itt Gyöngyikét, jól tudom. Egész este mellette ültem,
őriztem, melegen tartottam, és háromszor masszíroztam vissza a
halálból, ami után előbb mindig alvás következett, ám ez egyre
rövidült, és egyre hosszabbak lettek a szűnni nem akaró görcsök, végül
mindig a vad rángatózások, majd a lelket szakító felsikoltás a kis
torokból, és ezt követte újra és újra a merevedés... Órák kellettek, míg
rájöttem, hogy azért egyre gyengébb minden életbe visszarántása után,
mert ő már menni akar, őt már várják... És nekem meg kellett küzdenem
életem nagy csatáját: elengedni ezt a kis, gondjaimra bízott lelket,
rábízva mindent a Jóisten akaratára... Nem tehettem mást. És a szívem
megszakadt. Mikor újra megtörtént, és ő kisikoltotta magából az
életet, kínzó roham után, én elengedtem azt a kis drágát, aki még egy
órával azelőtt teát szopizott a cumiból, ám akinek minden egyes életbe
való visszasimogatása felfalt valamennyit erejéből, az oxigénhiányos
állapotok pedig egyre kevésbé működő agyhoz vezettek, felejtette a
reflexeket, felejtette az életben maradás törvényeit, és én csak abban
bízok, hogy ami mégis szép volt, azt a keveset, mégis, mindent, azt
nem tudta felejteni... Anyukám hangjába kapaszkodtam, telefonon
keresztül, a velem bent lakó kutyák pedig körülültek, és együtt
engedtük el azt a kicsinyke, de olyan fontos darabját a nagyvilágnak...
Itt volt velünk a Jóisten is, aki tenyerére vette a negyedik tesót,
ahol hárman már úgy várták,és elindult velük az Ő országába, és most
már odafent nőnek, növögetnek az én kis apró, fekete babáim... Isten
Veletek, legyetek boldogok ott, ahol nincsenek hideg vermek és
arctalan gyilkosok! Ha még egyszer választhatnék, újra ugyanezt
tenném. Otthonomba fogadnálak benneteket, ha tudom, hogy így fog
fájni, akkor is, már csak azért is, hogy egyszer mind jóllakhassatok...
Négy kis fekete kutyával kevesebb immár a földön, de négy kis csillag
fényével több az égen, és négy fehérszárnyú angyalka lelkével több a
Jóisten mellett, aki tudom, úgy fogadta Őket, ahogyan itt a Földön
szerette volna, ha fogadják...
UI: Fotóik, tudom, kissé sötétek lettek, de sajnos, Nekik már nem
jutott a feltámadó tavasz fényéből úgy igazán... Legalábbis idelent
nem.
Fazekas Ildikó
Ózd, 2012. március 9.